Egy izgalmas találkozás: Rippl-Rónai és Galimberti
A sors különös játéka sejlik fel abban, hogy e mostani aukción együtt kerülhet közönség elé Galimberti Sándor Enteriőr Thonet-székkel és Gauguin-metszettel című képe, valamint Rippl-Rónai József méretével és kvalitásával is kiemelkedő alkotása, a Fésülködő nő. Mindkét kompozíció 1909-ben, több, mint száztíz évvel ezelőtt, a modern magyar festészet történetének egyik legizgalmasabb esztendejében született. A magyar nabis és fiatal pártfogoltja egyaránt az enteriőr műfajában alkották meg vitathatatlan remekműveiket: e két kép a világ bármely múzeumában, a legnagyobb nemzetközi festősztárok közvetlen közelében is egyöntetű elismerést váltana ki, megkérdőjelezhetetlen színvonalon hirdetve nem csupán alkotójuk, de a magyar modernizmus legjobb erényeit is.
A világhír felé
Rippl-Rónai József esetében ez a nemzetközi karrier a közelmúlt örvendetes fejleményeinek köszönhetően szerencsére már jó úton halad. Esetében tagadhatatlan „versenyelőny”, hogy a 19. század végén, csaknem másfél évtizedes franciaországi tartózkodása alatt közös kiállításokon vett rész, sőt baráti kapcsolatot ápolt a Nabis festőcsoport kiemelkedő tagjaival. Műveiről elismerően nyilatkozott többek között Bonnard,
Vuillard, Vallotton és Maillol, alkotásai közül néhány már a két világháború között jelentős közgyűjteményekbe került. Festményei és rajzai évtizedek óta megbecsült darabjai voltak a világ nagy presztízsű múzeumainak a párizsi Musée d’Orsay-tól a New York-i Brooklyn Múzeumig, de az igazi áttörést az elmúlt tíz esztendő hozta meg ezen téren is. Amerika és Nyugat-Európa nagy múzeumai, a korszakkal foglalkozó neves kurátorok, monográfusok és muzeológusok végre felismerték, hogy a Rippl-Rónai-életmű jelentős képei ugyanazt a művészi színvonalat képviselik, amelyet a magyar festő egykori francia pályatársainak munkái. A tudatos stratégia mentén építkező nagy köz- és magángyűjtemények ezért elkezdték a művész munkáinak felkutatását és megvásárlását. A sort a houstoni Museum of Fine Arts indította el, amelynek egyik legnagyobb donátora, a Bonnard-rajongó Audrey Jones Beck 2003-ban a Kieselbach Galéria aukcióján szerezte meg a Sárga zongoraszoba című festményt, amely a most bemutatott Fésülködő nő hasonló kvalitású, szintén 1909-ben készült „párdarabja”. A kép azóta is a houstoni múzeum egyik legizgalmasabb szekciójában, a fauve-ok termében függ, szemközt Derain világhírű La Route tournant, l’Estaque című alkotásával.
A 2012-es évben a világ legjelentősebb múzeumai közül kettő is reprezentatív vásárlással igazolta a Rippl-Rónai-képek iránt fokozódó nemzetközi érdeklődést. A chicagói Art Institute szintén a Kieselbach Galériától szerezte meg a Karcsú nő vázával című korai főművet, amely ma Vuillard és Bonnard képei között látható a világ egyik legjelentősebb impresszionista és posztimpresszionista gyűjteményében.
Alig pár hónappal e vásárlás után a párizsi Musée d’Orsay egy kukoricás festményt, a Jelenet Somssichék kertjében című kompozíciót illesztette a kollekciójába, majd 2016-ban egyre bővülő Rippl-válogatását a Menetelő francia katonákkal egészítette ki.
A magyar modernizmus atyamestere
Rippl-Rónai hatása a magyar művészet történetében szinte túlbecsülhetetlen: példájának magával ragadó ereje, műveinek inspirációja a hazai modernizmus korai szakaszában, a 20. század első évtizedében szinte valamennyi újat akaró fiatal festő munkásságában kimutatható. De talán ennél is jelentősebb érdeme volt, hogy a magyar közönség az ő művein keresztül ismerte meg és fogadta el – ha lassan és némileg kétkedve is – a művészet új irányzatait, tanulta meg a festői látás addig nem ismert és elutasított modern tendenciáit. Fülep Lajos 1910-ben írt tanulmányában a következő szavakkal méltatta Rippl-Rónai „történeti” szerepét: „Bizony mondom, nincs senki az egész országban, aki annyit tett volna a művészetért, mint ő, még a többi valamennyi együttvéve sem. Ma már nincs egyedül, és lehet, hogy az új generáció meg fogja haladni, de ha ez megtörténik, részben az is az ő érdeme lesz.”
A megtalált helyszín: a Kelenhegyi úti műteremház
A jól ismert, otthonos hangulatú enteriőrképeken megidézett Róma villa az évtizedek során olyan szorosan összeforrt Rippl-Rónai személyével és festészetével, hogy e kultikussá váló, ráadásul a mai napig szinte eredeti állapotban megmaradt helyszín – sajátos gravitációs centrumként – idővel magához vonzott olyan képeket is, amelyek egykor nem Kaposváron, hanem a fővárosban születtek meg. Ez a helyzet a Fésülködő nő esetében is, amelynek ihlető „szülőhelyét” a szakirodalom legtöbbször a Róma villával azonosította. A kép valójában Budapesten, a Kelenhegyi úton magasodó legendás műteremházban készült, Rippl-Rónai első emeleti, lakásként is funkcionáló műtermében.
A festő a Könyves Kálmán Szalon 1906-os kiállításán, az itt bemutatott képek eladásával futott be végérvényesen, megteremtve azt az egzisztenciális hátteret, amely ettől kezdve lehetővé tette számára a nyugodt életet és a háborítatlan, komporomisszumoktól mentes alkotói munkát. Feleségül vette francia élettársát, Lazarine-t, ateliert bérelt a főváros legismertebb műteremházában, majd 1908-ban megvásárolta a kaposvári Róma-hegyen álló villát. A szerencsére ma is álló, szecessziós stílusú Kelenhegyi úti épületet Rippl-Rónai jó barátja, a festőként is figyelemre méltó, Lechner Ödön követői közé tartozó Kosztolányi-Kann Gyula tervezte. A Gellérthegy szőlőskertekkel borított déli lejtőjén 1903-ban átadott tekintélyes méretű villában egykor 19 műtermes lakást alakítottak ki. A Művészet című folyóirat 1903-as évfolyamában Lyka Károly így méltatta a frissen átadott épület erényeit: „úgy művészies külseje, mint célirányos osztása és ízléses berendezése révén tán egyedül áll a maga nemében az egész kontinensen. Nincs a házban két egyforma műterem, nincs rajta két egyforma ablak, két egyforma erkély: a szecesszió műremeke ez, az útikönyvekben, művészeti lexikonokban is nevezetes épületként emlegetett védett érték.”
A hideg teleket többnyire Budapesten töltő Rippl-Rónai József érthető okokból sokkal mozgalmasabb társasági életet élt a Kelenhegyi úti műteremlakásban, mint kaposvári otthonában. Időről időre megfordultak itt a kor legjelentősebb festői, írói, zeneszerzői és műgyűjtői Szinyei Merse Páltól Babits Mihályon és Móricz Zsigmondon át Bartók Béláig. Nemes Marcell is számos alkalommal „ugrott fel” Rippl-Rónaihoz, hogy alkalomadtán több tucatnyi festményt vásároljon meg rohamléptekben fejlesztett kollekciója számára. Gyakori vendég volt a reprezentatív páros portrén megörökített Petrovics Elek és Meller Simon, de 1913. december 7-én pár órán keresztül a Budapestre látogató Thomas Mann is tiszteletét tette a sikerei csúcsán álló festőnél.
Rippl-Rónai budapesti műteremlakásában sajnos nem született annyi fénykép, hogy pontosan rekonstruálni lehessen egykori berendezését, azonosítani tudjuk az itt festett kompozíciókon szereplő használati és dísztárgyakat. Szerencsére a korszak egyik első számú fotóművésze, Máté Olga nyolc képet is készített ezen a helyszínen alig egy esztendővel a Fésülködő nő megfestését követően.1 Mivel ezek a felvételek alapvetően szűk kivágatú portrék, így a szinte kötelező attribútumként alkalmazott virágvázán kívül csak elvétve tűnnek fel rajta a berendezéshez tartozó bútorok vagy egyéb használati tárgyak. A festő francia modellje, Fenella Lowell gitározós portréján azonban jól látható a Fésülködő nő hátterében feltűnő, három gótikus ívvel záródó kanapé sziluettje. Ezt a sajátos formájú, robosztus bútordarabot a művészről készült egyik utolsó fényképen is felismerhetjük, sőt előterében a festményen már látott kerek asztal, valamint a ráhelyezett keskeny peremű gyümölcsöstál is feltűnik.
A budai műteremnek ez a részlete legalább két festményen is azonosítható. A tízes évek elejére datált, magántulajdonban lévő Alvó nőkön jól látható a kanapé, az asztal és a gyümölcsöstál, míg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében őrzött Öltözködő lányok szűkebb kivágatában e motívumoknak csak jóval kisebb szerep jutott. Elgondolkodtató részlet, hogy a kanapé párnázata és a fal színe a három kompozíción jelentős eltéréseket mutat: Rippl-Rónai tökéletesen szabadon kezelte a látványt, a valós színek lendületesen haladó ecsetje nyomán átalakultak a kompozíció elemeinek kolorisztikus összehangolása során. Szerencsére akad egy írott forrás, amely segít tisztázni, hogy a Kelenhegyi úti műterem fala egykor a Fésülködő nőn látható sárga vagy az Alvó nőkön feltűnő halványkék színben pompázott-e. Dénes Zsófia 1970-ben – korabeli feljegyzései alapján – a következő szavakkal idézte fel a műteremlakásban tett egykori látogatását: „A firenzei Uffizi-képtár 1926-ban világhíres önportré gyűjteményébe megszerezte Rippl Rónai József önarcképét. Elmentem hozzá Kelenhegyi úti műtermébe, hogy ő maga mit szól ehhez a kitüntetéshez. Sárga falú műtermében (az ő szobájának fala mindig mindenütt finom árnyalatú középsárga volt) mosolyogva fogad.”2 E ponton érdemes hosszabban idézni a festő egyik barátját és legihletettebb méltatóját, a Szépművészeti Múzeum későbbi igazgatóját, Petrovics Eleket. Szavai nem csupán Rippl sajátos színszimpátiájára világítanak rá, de segítenek magunk elé idézni a festő otthonait átitató, a berendezési tárgyak összeválogatásával megkomponált hangulatot: „A belsőt, az otthon lelkét lakói szabják meg, s az olyan gazdag és sajátos egyéniség, amilyen Rippl-Rónaié, kiváltképpen rányomja bélyegét mindarra, ami életét körülveszi. Otthona olyan emberre vall, aki nem csak művészetébe tudta az élet melegét árasztani, hanem annak is megtalálja a módját, hogy az életbe művészetet oltson.
A sárgára festett szobákban (most a chrómsárga a kedves színe) kevés és egyszerű, de választékos bútor, amelyeknek majd mindegyikéről van gazdájuknak valami mondanivalója; a múlt valami emléke vagy gondja tapad legtöbbjükhöz. Itt-ott egy egyszínű váza, egy-egy magyaros terítő vagy kendő erős tüzű foltja, amelynek színében mintha a kertben látott vörös zsályáknak, muskátliknak és sárga cineáknak színe csendülne meg újra. Egy-két művészi apróság az almáriomon, amelyeket ízlés és szeretet szedett össze, néhány pici Rónai-kép a falon… Sehol semmi banalitás, aminek Rippl-Rónainál nincs halálosabb ellensége; és semmi művészi rendetlenség, mert az ő eredetiségéhez hozzátartozik az is, hogy komoly híve a rendnek.”3
Petrovics Elek szavai arra is ráirányítják figyelmünket, hogy a színes terítők és kendők milyen fontos szerepet játszottak Rippl-Rónai képeinél, így a Fésülködő nő kompozíciójánál is. A kerek asztalt takaró élénkvörös, virágmintás terítő, valamint a jobb oldali paravánra dobott kendő több másik Rippl-festményen is feltűnik, készültek bár Kaposváron, Budapesten vagy éppen Párizsban. Úgy tűnik, hogy a festő e könnyen szállítható, de aktuális lakhelyének s az ott készült műveknek markáns hangulatot és karaktert adó tárgyakat úgy vitte magával utazásaira, miként egyes festők kedvenc csendéleti motívumaikat. Ahogy Perlrott-Csaba Vilmos a képeiről jól ismert gyümölcstállal többször is megfordult a Párizs–Budapest–Nagybánya tengely állomásain, úgy Rippl-Rónai a robbanó színű szőtteseit utaztatta a Róma villa és a Kelenhegyi úti műterem között.
A bútorok és a szöttesek után érdemes figyelmünket a kerek asztalon nyugvó tárgyakra fókuszálni. Azonnal feltűnik, hogy a cserepes jácintcsokor elé helyezett, gyümölcsökkel megrakott porcelántál, valamint a fehér teakiöntő együttese az életmű egyik legszebb darabján is megismétlődik. Az egykor Nemes Marcell világhírű kollekcióját gazdagító Narancsos csendélet minden bizonnyal a Fésülködő nővel szinte azonos időben készült, amit az is valószínűsít, hogy mindkét festmény szerepelt a progresszív magyar festészet egyik legtitokzatosabb, legizgalmasabb kiállítási körútján: a Modern Magyar Festők 1909-es erdélyi turnéján.
„Hatalmas színszimfónia”
Csupán pár esztendeje, Murádin Jenő, Tímár Árpád és Barki Gergely kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy az 1909-es erdélyi kiállítássorozat milyen fontos szerepet játszott a magyar modernizmus korabeli recepciójában és a Nyolcak csoporttá szerveződésében.4 A művészetszervezői és műkereskedői babérokra törő fiatal műkritkus, Bölöni György rekordidő alatt toborozta össze festőgárdáját és azt a több mint 120 műalkotást, amelyet Nagyváradon, Kolozsvárott és Aradon a műkedvelő közönség elé tárt. A turné legnagyobb presztizsű résztvevője Kernstok Károly mellett kétségkívül Rippl-Rónai József volt, aki a Modern Magyar Festők néven meghirdetett tárlatsorozaton nyolc festménnyel és hat rajzzal vett részt. Bár katalógus mindeddig egyik kiállításról sem került elő, szerencsére a lapokban megjelent kritikák alapján néhány bemutatott festményt teljes bizonyossággal azonosíthatunk. A kolozsvári helyszínről tudósító Újság kritikusa, Lukács Hugó az egész tárlat egyik legfontosabb darabjaként emlékezett meg a most bemutatott festményről: „A színek nagymestere, különösen nagy képén – a fésülködő asszonyon – olyan hatalmas színszimfóniát állított ki, hogy minden fokozás lehetetlennek lászik. (…) Van egy csendélete, melyen a vörös, zöld és sárga színek összehangolása csodálatra ragad.”5 A Nagyvárad című lapban Dutka Ákos adott rövid áttekintést a Fekete Sas Szálloda különtermében június 10-én megnyílt tárlatról, elfogódott szavakkal ecsetelve Rippl-Rónai bemutatott festményeinek nagyszerűségét: „A harmadik szobát Rippl-Rónai József, a teljesen kiforrott nagy impresszionista és Kernstok Károly képei foglalják el. Rippl-Rónai József képei előtt a megértőt áhítat fogja el. Ilyen színlátást és anyagéreztetést ma senki sem tud vászonra varázsolni. A tárlat egyik legszebb képe egy sárga enteriőrben fésülködő asszony. A meztelen női test bársonyos puhasága, a terítők és selymek pompázatos színének és anyagának éreztetése nagy értékűvé teszik ezt a képet.”6 Dutka – a korábban idézett Lukács Hugóhoz hasonlóan – a Fésülködő nőn kívül egy „bravúros”, piros hátterű csendéletet is a közönség figyelmébe ajánlott, amelyet minden kétséget kizáróan a már említett Narancsos csendéletként azonosíthatunk.
A programalkotó főmű
A Fésülködő nő az akt, az enteriőr és a csendélet műfaját egyesítő, páratlanul gazdag kompozíciójú, a legtöbb motívumot egyesítő programalkotó főmű, amely magán viseli alkotója újonnan kifejleszett festői stílusának valamennyi erényét. Rippl-Rónai 1908 után készült alkotásainak faktúrája a korábbi évekhez viszonyítva gyökeresen átalakult: az ábrázolt formák fellazított, egymástól egyre inkább elkülönülő ecsetvonások együtteseiből bontakoznak ki, s e vibráló foltrendszer egyes elemeit, a képeken megjelenő tárgyak és figurák határait hangsúlyos kontúrok ölelik körül. Ma már lehetetlen pontosan rekonstruálni azokat az impulzusokat, amelyek lendületet adtak Rippl-Rónainak e radikális váltáshoz. Az új formanyelv számos elemét már párizsi évei alatt magáévá tehette: Gauguin síkszerű, hangsúlyos kontúrok által rendszerbe fogott kompozíciói követendő példát jelentettek a Nabis csoport valamennyi művésze számára. A vonalkázó, szaggatott foltokból építkező formaadás, valamint a feltüzesített színhasználat Van Gogh és Cézanne képein, a pointillisták festői módszerében egyaránt megjelent, sőt egyes esetekben Maurice Denis és Vuillard művein is felfedezhető. A feltűnő időbeli egyezés miatt az is valószínűnek tűnik, hogy a fauve-ok környezetéből 1906-ban hazatérő Czóbel és a röviddel utána érkező Márffy munkái szintén a továbblépésre ösztönözhették. Nem véletlen, hogy Bernáth Mária már évtizedekkel ezelőtt „szelíd Fauve”-ként aposztrofálta Rippl érett művészetét. De talán mindezeknél lényegesebb a Matisse képeit is megihlető népi hímzések keleties színorgiája, amelyek szőnyegszerű dekorativitása, homogén foltokból építkező formaképzése tagadhatatlanul tetten érhető Rippl-Rónai jól ismert alkotásain.
Az intenzív, feltüzesített színvilág vált új képeinek legfőbb hatóerejévé. Nem véletlen, hogy maga Rippl-Rónai is éppen e gátlásoktól felszabadult koloritban látta új stílusának legkarakteresebb vonását, amelyet 1911-es Emlékezéseiben így foglalt össze: „Nem törődöm azzal, hogy ilyen vagy olyan színű alapon ilyen vagy olyan meleg vagy hideg lesz ez vagy az a szín. El kell dobni a mástól, bárkitől tanult technikai elméleteket, s a lehető legegyszerűbbre kell redukálni magát a technikát. Abból áll ez, hogy színeket egymásra semmi körülmények közt nem rakunk. Minden szín megvan a tubusban, csak ki kell venni belőle, s úgy, ahogy van – mindig gondosan törődve az egységes stílussal –, csak rá kell tenni a vászonra. De oda, ahova való! De úgy, hogy ott maradhasson! És úgy maradhasson ott, amint odatettük! A vásznon nem keverünk semmit. (…)
A színharsogást nyilván mai kedélyhangulatom követeli tőlem. Környezetem most ilyen, tehát ilyen irányban hat az is reám. Ilyen színek vesznek körül bennünket újabb kaposvári házamban s kertjében. Igen megszerettem a skarlátvörös zsálya és a piros szimpla muskátli mellett a tiszta-fehér színű virágokat, de még jobban a chrómsárga cyniákat. Ennél a sárgánál melegebb, hogy ne mondjam, forróbb színt nem ismerek. Ezeket a színeket keresem most, szinte gyűjtöm, lakásomban is, tárgyakon, kendőkön, falakon. A falak színei közt is ezt az egészen világos sárgát szeretem legjobban: az egyik oldalán csupa-ablak műhelyem falai is ezzel vannak befestve, sőt még ilyen szobában alszom is. Ez a sok szín azután természetesen odakerül a képeimre.”
A Fésülködő nő legkarakteresebb színe szintén ez a sokat említett sárga, amelyet hangsúlyos vörösök, a kanapé háttámlájának türkize, a jobb oldali kendő feketéje, valamint az akt körül elhelyezett kék és fehér foltok egészítenek ki. Ami a képet elválasztja a korszak jól ismert enteriőrjeitől, az szokatlanul komplex struktúrája, az a bonyolult szerkezet, amely folyamatosan izgatja és mozgásra kényszeríti a kép alkotóelemeit kutató befogadó tekintetét. A tüköbe néző fésülködő akt, a művészettörténet sok évszázados tradícióra visszatekintő klasszikus vanitastémája profanizált környezetben, modern Zsuzsannaként tűnik fel egy gazdagon berendezett enteriőr pazar kulisszái között. A kép tere színpadszerűen tagolt: elöl a jobb oldalon elhelyezett paraván, hátul a képsíkkal párhuzamos, apró festményekkel, egy sor kép-a-képben motívummal hangsúlyozott sárga fal keretezi a kompozíciót. A főszereplő egy képzeletbeli színpad közepén, balról és jobbról az előtéri motívumokkal keretezett térben kap helyet, s a néző ily módon némileg a titokban leselkedő voyeur szerepében találja magát.
A motívumok halmozása, rafinált összeillesztése, a számtalan spontánnak tűnő vágás és kitakarás miatt a formáknak olyan izgalmas, bonyolult, mégis geometrikusan strukturált kavalkádja áll elő, amely a képmezőt belakni akaró néző szemét állandó fókuszállításra sarkalja. Érezzük a képsík rendező erejét, miközben kapaszkodót keresünk a motívumok együtteséből összeálló végtelen gazdagságú mátrix csomópontjaiban.
Kontinensek között
A festmény egykori tulajdonosa, Káldi Jenő a budapesti gazdasági elit, a zsidó származású magyar nagypolgárság egyik rendkívül sikeres tagja volt. Bár vagyona és pozícióiból fakadó társadalmi ereje nem ért fel a legnagyobbak, a Kohnerek, a Hatvanyak, a Kornfeldek és Chorinok magasságába, de karrierje így is tekintélyt parancsoló: a tízes, húszas és harmincas évek során többek között a Magyar Benz-Autómobilgyár igazgatójaként, az Autótaxi Vállalat alapítójaként, főrészvényeseként és elnökigazgatójaként, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Goldberger és Fiai Rt. és a Magyar Általános Gépgyár igazgatósági tagjaként írta be nevét a magyar gazdaság történetébe. Nagy jótékonykodó hírében állt, tagja volt többek között a Magyar Királyi Automobil Club választmányának, a Magyar Vöröskereszt Egyletnek és a Művészeti Múzeumok Barátainak Egyesületének. Többször adományozott jelentős összegeket és műalkotásokat a Iparművészeti és a Szépművészeti Múzeumnak, az ő ajándékaként került utóbbi gyűjteményébe Fényes Adolf remekműve, a Nemes Marcell 1933-as hagyatéki aukciójáról megvásárolt Mákos kalács.
Műgyűjtőként csak az első világháború után, először órák, szőnyegek és dísztárgyak vásárlójaként vetette észre magát, amelyekkel fényűző módon rendezte be a húszas évek első felében a Gellérthegy oldalában épült, Rippl-Rónai műtermes lakásához feltűnően közeli, Rezeda utcai neobarokk villáját. Persze a korabeli gazdasági elit vele egy súlycsoportban lévő tagjaihoz hasonlóan az idők során több pazar ingatlan is a nevére került: villája volt Salzburg mellett és a Balatonon, vadászkastélya a Börzsönyben, de kvalitásos műtárgyai szinte kivétel nélkül a budai villában kaptak helyet. Bár vásárlásait nem legyőzhetetlen gyűjtőszenvedély vagy olthatatlan műtörténeti érdeklődés motiválta, hanem a reprezentatív otthon megteremtésének igénye, mégis hibátlan ízléssel választotta meg festményeit. Munkácsy Mihály életművéből megszerezte az 1873-as Fasort, a korábban Nemes Marcell gyűjteményét gazdagító, tekintélyes méretű Pihenés az erdőben, valamint az édeskésebb, késői zsánereket reprezentáló Zongoralecke című kompozíciót, míg Szinyei Merse Pál művészetét a Pipacsmező, illetve a Kentaurok és faunok képviselte. A fénykorban 25-30 jelentős alkotást számláló kollekcióban Bogdány Jakab, Paál László, Bihari Sándor, Hollósy Simon, Rippl-Rónai József és Ferenczy Károly alkotásai a 19–20. század magyar klasszikusait idézték meg, míg a kortárs irányzatokból Csók István, Fényes Adolf, Glatz Oszkár, Rudnay Gyula, Vaszary János és a legfiatalabb, Szőnyi István képei adtak kiegyensúlyozott, értő szemmel összeállított ízelítőt.
Káldi Jenő egyike volt azon keveseknek, akik már rendkívül korán, Hitler kancellári kinevezésekor megsejtették az általa képviselt politikában rejlő végzetes veszélyeket. Ebben az évben hivatalos leltárt készíttetett gyűjteményének darabjairól, sőt több jelentős műtárgyát végrendeletileg halála esetére az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozta. Balsejtelmei már a zsidótörvények meghozatalával beigazolódtak, de a végső csapás a német megszállással következett be. A bevonulás másnapján a németek elfoglalták Káldi Rezeda utca 6-os szám alatti villáját: a rekvirált nagypolgári otthonok többségéhez hasonlóan a megszálló csapatok képviselői ezt a házat is annyira sajátjukként kezelték, hogy még a zár alá vett zsidó műtárgyakat felügyelő kormánybiztos, Csánky Dénes sem léphetett be az épületbe.
Mindeközben már nem csupán évtizedek alatt megteremtett gyűjteménye, de Káldi Jenő saját élete is súlyos veszélyben forgott. A jobboldali sajtó április végén szinte naponta, hosszú cikkek sorával hangolta ellene a közvéleményt. Egy időre ő vált szinte az első számú közellenséggé, mert vagyonának egy részét, elsősorban nemesfémből és elfántcsontból készült órákat, ékszereket és szelencéket, valamint régi perzsaszőnyegeket a Börzsönyben, Csarnavölgyben épített vadászkastélyában rejtette el. Egy feljelentés nyomán a csendőrség megtalálta az elásott kincset, a néhány héten át sikeresen elrejtőző Káldit pedig június folyamán az állambiztonsági rendészet letartóztatta. A sorsának későbbi alakulására vonatkozó visszaemlékezések töredékesek és egy-egy ponton ellentmondásosak, mégis a legvalószínűbb s egyben legtragikusabb verzió szerint július 13-án Mauthausenbe szállították, ahol november elején éhen halt.
A gyűjtemény egy részét, a hatóságok által a vadászkastély parkjában megtalált ékszereket, ötvöstárgyakat és szőnyegeket, valamint néhány festményt Csánky Dénes közreműködésével a háború utolsó hónapjaiban Nyugatra szállították. Ezek egy része 1948 során Ausztria amerikai megszállási övezetéből került vissza Magyarországra, hogy végül jogos tulajdonosaik visszakaphassák. A képek többsége 1949-ben visszakerült Káldi Jenő testvéréhez, ám Rippl-Rónai alkotását a szövetséges hadsereg egyik alakulata magával vitte az Egyesült Államokba. A negyvenes évek végén a képet újra Magyarországra szállították, hogy a Szépművészeti Múzeum letétjei között leljen időleges nyugalomra. Végül több évtizedes hányattatást követően, szerencsére tökéletes, érintetlen állapotát megőrizve visszakerült jogos örököseihez, hogy most, száztíz évvel megfestése után egy szerencsés gyűjtemény ragyogó koronájává válhasson.
1 E. Csorba Csilla: Máté Olga fotóművész. „Nagy asszonyi dokumentum”. Budapest, 2006. 33–36.
2 Dénes Zsófia: Rippl-Rónai József. Kortárs, 1970/1. 284–288.
3 Petrovics Elek: Rippl-Rónai József otthon. Vasárnapi Újság, 1912/39. 781.
4 Barki Gergely: Egy kiállítás(turné) képei. Adalékok a Bölöni György szervezte 1909-es vidéki kiállítássorozat rekonstrukciójához. Ars Hungarica, 2019/3. 379–390.
5 Dr. Lukács Hugó: Új magyar festők tárlata. Ujság (Kolozsvár), 1909. június 4. 3.
6 Dutka Ákos: Új magyar festők kiállítása. Nagyvárad, 1909. június 10. 1–2.
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
