Irodalom
Perneczky Géza: Czimra Gyula képeinek kiállítása a Fényes Adolf Teremben. Magyar Nemzet, 1967. február 18.
D.I. (Dévényi Iván): Képzőművészet. Vigilia, 1973/6., 424–425.
Váli Dezső: Tornyai kontra Czóbel. Mozgó Világ, 1992/4., 119–121.
Tóth Antal: Czimra Gyula (1901–1966) emlékkiállítása. MűvészetMalom, Szentendre, 2006.
Árnyék nélkül. Czimra Gyula művészete. Szerk.: Kolozsváry Marianna, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2025.
Drágakőként csiszolt festmény
„Az életmű, amelyet a rákoshegyi otthonába visszahúzódó, a művészeti életlármás agórájára nem kívánkozó Czimra Gyula hátrahagyott […], képzőművészetünk nemes drágakövei” – írta Czimra képeiről a Kádár-kor legendás gyűjtője és műkritikusa, Dévényi Iván. A „rákoshegyi remete” tényleg ékszerészek elhivatottságával érlelte, sűrítette, csiszolta tökéletesre választott motívumait. Rendszerint megelégedett az őt körbevevő puritán hétköznapok egyszerű tárgyaival és már-már aszketikusra koptatott szobabelsőkkel. Amikor kimerészkedett a szabad ég alá, egészen különleges varázslattal töltötte meg a városi látványt. Naivan kíváncsi szemmel csodálkozott rá minden apró részletre, árnyék nélküli metafizikát varázsolva a legbanálisabb utcaképből is. A most vizsgált mű – témaszinten – egy egyszerű házsorról szól: népies-szecessziós, fehérre vakolt épületek (Kós Károly munkásságát idézve meg). Pont szemben sorakoznak a nézővel, hogy sematizált homlokzatuk emberi arccá tudjon átlényegülni. De Czimra ezt a szembenézeti házsort egészen különös környezetbe helyezte. A két oldalon futó, meredeken rövidülő sárga házak csak a perspektívát mélyítik el, az igazi esztétikai meglepetés a közöttük lévő erőtérben játszódik. Ezt a sávot karcsú, lombjukat vesztett, az ég felé nyújtózkodó fák töltik meg. Különös ritmusképletüket a pázsit folyami szigetekként szabdalt mezői bolondítják meg. Az erősen rövidülő, széles út befelé vonzza a tekintetet, a fák felfelé irányítják, az okkerszínű ég felé, a váratlanul türkizes tónusú füves parterek pedig a földön tartják, a szem szinte tánclépésben keringhet körülöttük. Sokáig kell nézni a képet, míg a park kellős közepén fel nem fedezzük a kék nyomós kutat. A mindenki által ismert látvány egy ilyen gondosan szerkesztett képtér közepén inkább tűnik az örök ifjúság forrásának, mint öntöttvas közkútnak.
Érdemes idézni egy festőkolléga, Váli Dezső 1992-es, rendkívül tanulságos írását a tökéletesre csiszolt képi harmóniáról: „Sok festő beszél erről a percről. Amikor a festékből kép lesz. Bernáth Aurél ezt úgy fejezi ki, hogy amikor megcsendül a kép. Megszületett. És akkor kezdődik az aprómunka: a keresgélés újabb fázisai. Egy jelentéktelen színfoltocskát ötvenedszer átfesteni. Bírja-e a festő szusszal, fegyelemmel, minden ezen múlik. […] Az apómunka, a keresgélés. Számomra erre a legcsodálatosabb példa alighanem mindig is Czimra Gyula marad. A Galéria akkor még a volt Kúria épületében lakott. Döbbenetes emlékkiállítása. Emlékszem, az ajtóban találkozva csak dadogni tudtunk erről egymással Kokas Ignáccal: micsoda festő! Ő is akkor látta először. Mit tudott ez a festő? Mindent. Nem mondhatni pedig, hogy témagazdag volt. Szobabelső. Szobák, üres műtermek. Félig nyitott ajtó, festőállvány, egy korsó a földön, semmi. Fölrajzolja a témát ceruzával, majd a térközöket kifesti? Mint a gyerek a kifestőkönyvet. Megnézi, úgy ítéli, nem történt semmi. Nem jó. S akkor elkezdi a színeket keresgélni. Át- meg átfesti a foltokat. Rétegek egymáson, szinte relief már a felület. A ceruzavonalak eközben érintetlenül maradnak (a kompozícióban bízott), de egyre mélyebb árkot képeznek. És aztán egyszer csak megvan, megtalálta. Azt a lehelet-egyensúlyt a színek között, amit nem lehet soha előre kigondolni. Amikor megcsendül a kép.”
A magyar pantheon lakója
A budapesti születésű Czimra Gyula lakatosnak tanult, majd a Ganz gyárban helyezkedett el műszaki rajzolóként. A formákat határoló, minden sallangtól mentes, rajzos stílusa innen eredeztethető, bár utána továbbképezte magát az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamain, valamint a meghatározó hatású, 1920-as évek eleji párizsi évek alatt, ahol megismerte a posztimpresszionista festészetet. Mindenekelőtt Gauguin Bázelben látott kiállítása irányította figyelmét a „primitív” művészet különös kifejezésmódjára. Hazaköltözése után megfordult Nagybányán, majd Szentendrén, végül letelepedett Rákoshegyen, ahol haláláig élt és alkotott. Életének utolsó esztendeiben forrt ki senkiével össze nem téveszthető, létének minimalista környezetét dokumentáló, radikálisan szűkszavú, rajzos stílusa.
„Ha egyszer megnyílik a jelenkori magyar festészet pantheonja, akkor ott két festménnyel szerepelnie kell majd Czimra Gyulának is” – szólt a hatvanas évek legjobb szemű és tollú kritikusa, Perneczky Géza jóslata a művész posztumusz kiállításán. A pantheon nem készült el, Czimráért csak művészettörténészek és gyűjtők kicsiny csapata lelkesedett évtizedeken keresztül, bár hatása kitapintható volt a kortárs művészetben is, Váli Dezsőtől Károlyi Zsigmondig. A rendszerváltás után – a főként Modern magyar festészet kánonformáló köteteinek köszönhetően – mégis megtörtént az áttörés. Egymást követték a művészetét népszerűsítő nagy sikerű bemutatók, majd ezt a sorozatot végül megkoronázta a Magyar Nemzeti Galéria tavalyi nagy életműkiállítása. „Czimra – írta a nagyszabású katalógus előszavában Baán László – nem tett mást, mint az otthon képeiben modellezte újra a világot, de nem úgy, mintha az egyre tökéletesebb formaharmóniát kereste volna. Inkább olyanok a képvariációi, mintha minden egyes festményén ugyanannak a világnak mindig más és más tökéletességű képét találná meg.”