"Legjobb az egyenes út", azaz becsületesnek lenni a legjobb - mondja a közmondás. De mondja azt is, hogy "Járt utat, járatlanért el ne hagyj". Számos szólásunknak és a közmondásoknak a jelentését sem kell magyaráznunk, hiszen olyannyira a vérünkbe ivódtak, hogy mindenki ismeri őket. "Fel is út, le is út", "Hosszú út a halál útja", "Aki úton épít, sok bíróra talál", "Járt úton nem terem fű", "Útnak, szónak nincsen vége" - és még folytatható sor. Ki nem jár egy úton valakivel? Ki nem járja ki valami számára fontosnak az útját? Ki nem nyit utat valaminek? Néha nem merünk elmenni valakivel egy úton. Amióta világ a világ, sajnos mindig voltak olyanok is, akik eltettek valakit az útból. Aki kapatos, annak keskeny az út, aki sikereket ér el, annak fényes. Mindenkinek jó tanács, hogy "Úton igazság, háznál barátság" és örök bizonyosság, hogy "Nincsen olyan út, hogy vége ne legyen".
Nem véletlen, hogy az úttal kapcsolatos kifejezések száma sem csekély. Ha eltévedünk, útba igazít valaki, de az is előfordul, hogy elküldünk valakit az utunkból. Örülünk, ha az amire éppen szükségünk van útba esik és bosszankodunk, ha valami az utunkba áll. Úton útfélen találkozunk olyanokkal, akik a legjobb úton járnak, de az utat tévesztők, a rossz úton járók is utunkba kerülhetnek. Ha tehetjük, kiadjuk az útjukat, míg szeretteinkét egyengetjük. Az útrakelőknek mindig szerencsés, jó utat kívánunk.
Az út a képzőművészetben is gyakori ábrázolás. Az útképek, bár nem feltétlen bírnak szimbolikus jelentéssel, mégsem tudnak megszabadulni a hozzájuk kapcsolható tartalomtól. Az "élet útjai", az "emberi utak" szimbólumai is ők, még akkor is, ha csupán egy táji élmény részletei. Az erdőből kivezető út mindig a megkönnyebbülés érzetét váltja ki nézőjében, a sivatagi, göröngyös, sziklás út a nehézségeket idézi. A végtelenbe vesző utakon, mi a nézők is ott haladunk és ritkán gondolunk arra, hogy ezek esetleg csak a perspektíva érzékeltetés eszközei. A perspektíva, hogy visszakanyarodjunk a kiindulópontunkhoz, újra a szimbólumok világába vezet.
E helyt nincs módunk sorra venni az egyetemes művészettörténet útábrázolásait, meg kell elégednünk azzal, hogy mint ahogy az irodalomban Dantétól kezdve Updike-ig mindenkinél megtalálhatjuk az út valamilyen jelentésének felhasználását, a képzőművészetben is találhatunk bőven példát. Különösen a 19-20. századi festészet bővelkedik útábrázolásokkal. Pissarro, Cézanne, Van Gogh, Henri Rousseau, Ensor, a Blaue Reiter, a Brücke - mind-mind más-más utakat járva és festve, különböző lehetőségek, jelentések megtestesítői. De a magyarokról sem feledkezzünk meg! Paál László, Munkácsy után volt Csontvárynk is, aki számára az út az egyik legfontosabb motívum. Voltak utak, amelyek a barbizoni erdők ijesztő sötétjébe vezettek, voltak, amelyek az Etna füstölgő kráteréhez. Az éjszakai országutak félelmetes magánya ugyanúgy megjelenik a képeken, mint a virágzó gyümölcsfák szegélyezte utak tavaszébresztő, új életet szülő melege.
Tihanyi Lajos festészete szintén bővelkedik útábrázolásokban. A Nyolcak számára ez kedvelt téma volt, különösen azon tagok számára, akik korábban Nagybányán is megfordultak. Czigány Dezső gyerektemetést ábrázoló festményén útszéli Krisztus mellett haladva siratják el a szülők bánatukat, Márffy Ödön az erdők csendjében talál nyugalomra. Tihanyi már Nagybányán is számos olyan képet festett, rajzolt, amelyen utakat láthatunk. Az utcasarkokon döntenünk kell, hogy merre menjünk tovább és ha el akarunk jutni a távoli hegyek tövében biztonságot ígérő házakig, bizony sokat kell gyalogolnunk a göröngyös kaptatókon. Hidak segíthetnek az átkelésben, kitaposott ösvények, megpihenhetünk néha az útszéli jegenyék árnyékában. Előfordul azonban az is, hogy az előttünk álló utak elvesznek a végtelenben, a távolban a hegyek sötétje rémisztő lehetőségeket ígér és nem segítenek a fák sem, hiszen a viharos felhők zivatart jósolnak, a villámok és a lezúduló eső ellen csenevész lombjaik nem nyújthatnak védelmet. Talán visszafordulhatnánk még, de Tihanyi ennek lehetőségét képkivágásaival mindig kizárja, amint azt különösen az 1917-es év bő termése bizonyítja.
Tihanyi Nagybányán festette az első olyan olajképeket, amelyen a kép előterében egy kiszélesedő utat, már-már teret láthatunk és ezt az üres formát, színfoltot körben lezárja a "nincs tovább" érzetét keltve. A színekből és a lezáró motívumokból - amelyek barátságos, piros cserepes falusi, városias házak, a településeket díszítő utcai fák, a házak mögött a hegyek felé elnyúló kertek - következően a festmények nem a világvége hangulatát szülik, hanem a révbe érés biztonságát, a megérkezés kedves örömét sugallják.
Nagybányát követően a 10-es évek elején Tihanyi a nyarakat a Felvidéken töltötte. Az itt festett legkorábbi tájképek annyiban különböznek elődeiktől, hogy a kompozíciókról eltűnnek az épített táji részletek. Erdők fogadnak bennünket és az erdőkben kanyargó gyalogutak, amelyek a kirándulásokra emlékeztetnek, a pihenés, a kikapcsolódás, a felfrissülés jelképei is lehetnek. E festmények egyik reprezentatív darabja az Erdős tájkép című olajkép, amely hibátlanul és érintetlenül vészelte át a születése óta eltelt közel kilencven évet.
1911-ben Tihanyi a Szepességben feljegyzései szerint kilenc tájképet festett. Műveinek hasonló címeket adott: Erdős tájkép, Szepesi táj, Tájkép szepességi falusiak, Szepesi tájkép. A festmények egy része Magyarországon maradt mivel 1919 előtt új tulajdonosához került. Ez volt a sorsa az Erdős tájképnek is. Tihanyi feljegyzései szerint egy ilyen című festménye Pogány Kálmáné lett. Minden bizonnyal a Tihanyi által 190. tételként számon tartott olajkép azonos az erdőből kivezető, majd egy síkságon át a távoli csúcsos hegy felé kanyarodó, benyúló fatörzsekkel szegélyezett utat ábrázoló képpel. Ez az 1961-ben a Művelődési Minisztériumtól védettséget kapott (védettségi szám: 81004/1961.I.4.) festmény az 1973-as Magyar Nemzeti Galériabeli Tihanyi kiállítás katalógusa szerint (18.tétel) özv.Pogány Istvánné tulajdonában volt. A névazonosság feltehetőleg nem véletlen, bár nem ismerjük Pogány Kálmán leszármazottai, családtagjai nevét.
Pogány Kálmán (1882-1951) művészettörténész volt, 1908-1920 között a Szépművészeti Múzeum őre. A Tanácsköztársaság idején Lukács György mellett dolgozott, a művészeti direktórium irányításában működött közre, ő vezette a szocializáló bizottságot. 1919-ben ő rendezte a Műcsarnokban a köztulajdonba vett műkincsek kiállítását, amelyen három Tihanyi-kép is szerepelt. Elképzelhető, hogy ezidőtájt került ismeretségbe a festővel, hiszen a kapcsolatukat bizonyító egyetlen dokumentum is ebből az időből való. Ez egy 1919. május 24. keltezésű Tihanyi levél, amelyben "Pogány elvtárssal", a bevonult katonával tudatja a festő, hogy inkább a Direktóriumban lenne szükség a munkájára és azt tanácsolja, hogy térjen vissza, megígérve, hogy ő is közben fog járni ebben az ügyben. (Hadtörténeti Múzeum 14.042) Elképzelhető azonban az is, hogy korábban kötöttek ismeretséget. Az 1918-as MA kiállítás erre alkalmat adhatott.
A Szepességben festett más képek nagyobbik része még Tihanyitól külföldre, Bécsbe, Berlinbe, Londonba vándorolt. Az utóbbi évtizedben ugyan fölbukkant Erdélyben egy lappangó kép, a dr.Ciaclan Virgil gyűjteményéből való, de ez sem Magyarországra, hanem Svájcba került. Bár három festményről még tudni, hogy hajdan Budapesten maradtak, de arról nincs információ merre keresendők, nem lettek-e esetleg áldozatai a háborúknak, a forradalomnak. Így bizton állíthatjuk, hogy az Erdős tájkép, bár számos analógiával bír - mint például a Miskolci Hermann Ottó Múzeum Tájkép kanyargó úttal című Tihanyi festménye (73.1.), vagy a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található Tájkép (F.K.10.480) - a műkereskedelemben nemigen számíthat párjára, Tihanyi életművének kiemelkedő darabja.
M. V.