A NAGY TALÁLKOZÁS
„Uram, ha ezt a képet megvehetném!” A fiatal Füst Milán a Nyugat hasábjain ezzel a felkiáltással fejezte ki elragadtatását Gulácsy 1909-es, az Uránia Szalonban megrendezett kollektív kiállítása kapcsán. Bár ekkor még nem engedhette meg magának a vásárlást, néhány évtizeddel később teljesült a korábban reménytelennek tűnő kívánság. Ettől kezdve egész életében szeme előtt tartotta a megszerzett képet: íróasztala elé akasztotta, hogy munka közben mindig szemmel tarthassa, hogy ihletet meríthessen belőle.
Nem lehetett véletlen, hogy írók, költők, a modern magyar irodalom képviselői ismerték fel először e különös, nehezen megfejthető, de annál erősebben fogva tartó életmű kivételes értékeit. Hosszan sorolhatnánk Kosztolányi Dezsőtől Juhász Gyuláig, Keleti Artúrtól Weöres Sándorig azoknak a neveit, akiket megigézett képeinek lírai, egyszerre intim és bizarr világa, akik ihletet merítettek titokzatos személyiségéből és varázslatos művészetéből. Gulácsy festményeinek poétikus hangulatában, a képekből kibontakozó különös históriák szereplői között a költők otthonosabban mozogtak, mint a festészet felkent kritikusai: a tanult esztétikai mankók alkalmazása helyett elfogulatlan lélekkel merítkeztek meg a festmények sajátos univerzumában, önfeledten bolyongtak a mesék, legendák és drámák fantáziaszülte kulisszái között, s élményeik szinte magától formálódtak irodalmi művé, verssé, novellává. Gulácsy inspiráló impressziói korántsem voltak tisztán festői élmények: szabadon szárnyaló, sokszor összefüggéstelenül tévelygő fantáziájából, tudatvilágának mélyéből bukkantak elő. Megfejtésükre így nem kínálkozik egzakt, könnyen igazolható, mechanikusan alkalmazható recept: a fantázia-izgató bizonytalanság, az értelmezés sokszínűsége, az asszociációkat ellenőrizetlen utakra csábító homály jellemzi legjobb műveit, így most bemutatott alkotását is.
SZEREPJÁTSZÓ ÖNARCKÉPEK
Gulácsy Lajos életművében kitüntetett helyet foglalnak el saját magáról festett portréi. Az 1902-es, első itáliai utazását követő években több olyan önarcképet is készített, amelyek gondolati centrumában a jelmezöltés, a maszkhúzás, vagyis az én-keresés, a személyiséggel való játék különleges művészi attitűdje áll. Nem csupán festményein váltogatta szinte kéjes élvezettel szerepeit, bújt hol a szerzetes, a dandy, az együgyű bolond, a vándor vagy éppen a bohóc szerepébe, hanem a róla készült fényképek is erről a sajátos kaméleon-létről tanúskodnak. Hol reneszánsz ruhát öltve, hol Hamlet-kosztümben, karddal az oldalán, orgonán játszva, vagy éppen imádkozó szentként, egy áttetsző lepelbe burkolva tűnik fel az elsárgult fotográfiákon. Különleges szerencse, hogy az egyik fennmaradt fotón a most bemutatott festmény főszereplőjeként láthatjuk megelevenedni. A három jóbarát, Horvát Elemér, Gara Arnold és a kép jobb oldalán álló Gulácsy Lajos a legendás Szűz utcai műteremben Adriaen von Ostade képeit utánozva, „Mulatozó parasztok”-ként pózoltak a kamerának. A jellegzetes kéztartás, a groteszk grimasz és a kalapba tűzött toll egyértelműen jelzi, hogy a fénykép és a festmény között szoros kapcsolat van: az úton levő vándor, a konvenciókból kilépő, öntörvényű bölcs bolond, a kocsmába készülő, mulatni igyekvő kitaszított karaktere rendkívül közel állhatott Gulácsyhoz.
E művészi szerepjáték mögött több féle szándékot sejthetünk. A festő néhány írásában is felbukkan, sőt a Cevian Dido című regénytöredékben mottóként tűnik fel Oscar Wilde találó aforizmája: „Az ember legkevésbé önmaga, ha saját személyében beszél. Adjatok neki álarcot, és az igazat fogja mondani.” Gulácsy tökéletesen azonosulni tudott e szavakkal, hiszen szinte egész élete azzal telt, hogy nárcisztikus, de egyben gátlásoktól gyötört személyiségét újabb és újabb jelmezekbe bújtatva tárta kortársai elé: néha furcsa, különc módjára összeválogatott ruhákban járt, máskor komor, papos külsőt öltött, vagy éppen pörgekalapos, grimaszoló figuraként jelent meg csodálkozó kortársai előtt.
COGITO ERGO SUM
Gulácsy jelmezes önarcképei között különleges helyet tölt be a most bemutatott alkotás. A festményt és az életmű hozzá hasonló darabjait a művész monográfusa, Szabadi Judit lefegyverző érzékenységgel elemezte egyik tanulmányában: „… nagyon korán megjelennek festészetében a bohóccá maszkírozott önarcképek is, amikor éppen a krétafehérre mázolt fedőréteg alól rajzolódnak ki mély keserűséggel a vonásai, vagy a csúcsos kalap karimája alól villan elő a dolgok mélyére hatoló ironikus vagy önironikus tekintete: a clown dévajkodó kedélye vagy a fájdalmas fintor mögött felzaklatott, gyötrődő lénye. Ha ugyanis Gulácsy ellágyult pillanataiban, mintegy a sors ellentételezéseként szívesen engedett is sziréntermészetű álmainak, amelyekben »érzékeny, feminin, bensőséges lélekként« ringatódzott képzelete szivárványszínű hullámverésén, volt ereje az ellenkezőjéhez is. Ahhoz tudniillik, hogy önáltatás nélkül szembesüljön a léttel, mármint a reá szabott saját létével, ami a semmiféle esztétikai közmegegyezéssel és társadalmi konvencióval meg nem alkuvó személyiségét eljegyezte a magánnyal, és egyre inkább az élet perifériájára sodorta. A jelmez Gulácsy bohóc-képein sors és szatíra is egyben, ugyanis Gulácsy – és itt lép be a Wilde-féle paradoxon! – a bohóc maszkjában vált maszktalanná. Picasso ekkoriban szomorú szemű harlekineket, Rouault pedig vaskos, könnyes arcú bohócokat festett, de ami náluk téma, az Gulácsynak saját léte – hiszen önarcképek. Atavisztikus, nyomasztó alkonyi homályban, kihalt, sivár táj előtt jelenik meg a Cogito ergo sum (Csapszék a Tökfilkóhoz) című festményén, mintha a látóhatáron fehérlő kocsma roskadozó viskójához invitálna bennünket felfelé tartott hüvelykujjával. A mozdulat jelentése azonban nem merül ki egy ilyesfajta praktikus útmutatásban. Félreérthetetlen ugyanis, hogy a görcsös botot markoló összeszorított kézből oly figyelmeztetően kimeredő hatalmas ujj a tollas süveg alól kivillantott látnoki szempár meghosszabbítása, minthogy mindkettő üzenete egy és ugyanaz. Mégpedig a tudat működésének és az önmagára utalt individuumnak a felelősségteljes felismerése: Gondolkodom, tehát vagyok.”
AZ ÚJRAKÖLTÖTT MESE
A kép főszereplője, az úton lévő, a köztes állapot izgalmas, lebegő bizonytalanságában élő vándor, a bölcs bolond, a konvencióktól, fojtó civilizációs szabályoktól megszabadult ember jelképe, aki gúnyos, ravasz, fölényes vigyorral tekint vissza a nézőre: nem tudni, reménykedve invitál vagy lemondóan búcsúzik, meghagyva minket a hétköznapi lét kényelmes, de béklyóba kötő hálójában. A megfestés módja, a színvilág és a formaadás karaktere távol áll a századforduló modern festői megoldásaitól, egyszerre újszerű, mégis egy évszázadokkal korábbi múltat idéz. Az életmű ismeretében nem meglepő az a szoros formai és tartalmi kapcsolat, amely képünket a művészettörténet tradicionális kánonjához köti. Gulácsy festményei és írásai jól megragadhatóan közvetítik számunkra alkotói hitvallásának történelmi- és stíluseszményeit, sőt számos korabeli fotó teszi nyilvánvalóvá szinte bizarr vonzódását az elmúlt századok letűnt, idealizált atmoszférája iránt. A képein feltűnő formai idézetek – stílusának számos karakteres vonásához hasonlóan – a jelen gyötrő realitásától való elszakadást szolgálják, kilépést a jelenségvilágból, elemelkedést a konkrétumtól. Így válik kezében a műtörténeti analógiák felidézése a belső emóciók, a lelki tartalom kifejezésének eszközévé: Gulácsynál ez is csupán álarc, melynek segítségével kendőzetlenül szólhat önmagáról. Erről az alkotói módszerről a művész első monográfusa, Lehel Ferenc a következő szavakkal emlékezett meg 1922-ben kiadott kötetében: „Szimpatikus művészeinek modorát minden időben kedvtelve utánajátszotta anélkül, hogy ez művészetének lényegét érintette volna. Jellegzetessége uralkodó maradt a sokféle befolyás fölött, mely érintette. Akár régi mester: Giorgione, Botticelli, Luini, Magnasco, akár modern művész: Burne-Jones, Toulouse-Lautrec, Rippl-Rónai, Kokoschka művészete ihlette meg, egyéniségét soha egy pillanatra nem nyomták el hatások. Virágról virágra szálló pillangó csapongása korunk művészeinek sajátszerű szenvedélye, mellyel társaikat, régieket és moderneket interpretálják. Az interpretáció éppen nem puszta utánérzés, nem egy más egyéniségben felolvadás, hanem ellenkezőleg: egy idegen személyiség átöltöztetése a művész saját ruhájába. Így interpretált Gulácsy festőkön kívül írókat, kik képzeletét lebilincselték. Dante mellett Victor Hugo, Poe, Verlain és később Wilde tartották képzeletét izgalomban és indították festői ábrázolásra. Ilyfajta művei nem illusztrációk, melyek korhűségben és egyéb külsőségben igyekeznek a meséhez alkalmazkodni. Gulácsy interpretációja újrakölti a mesét, melynek fonalát akárhányszor összegubancolja.”
A „BOTCSINÁLTA MŰGYŰJTŐ”
Talán éppen azon a bizonyos, 1909-es Gulácsy kiállításon, azzal a vágyakozást kifejező mondattal kezdődött minden: „Uram, ha ezt a képet megvehetném!” Az áhított festmény a mester Veronai-álmok ciklusának egy ma még lappangó darabja volt, amelynek leírása Füst Milán Nyugatba írt cikkéből maradt ránk: „Nehéz, sivár délután van a mezőn, egy hosszú köpenyű, görbedő vállú fiatal filozófus ballag, sétál … és a szemei sóvárogva magukba isszák a rózsaszínű lány édes, nyílt tekintetét, a lány mellett a rózsaszínű nővére mindent tud és a földre néz, hátul még két nem fontos ember jön: kisérők.” Bár e festmény sosem került az író birtokába, Gulácsy művészete azonban a Cogito ergo sum megszerzésével örökre bekerült Füst Milán közvetlen környezetébe, a legjelentősebb magyar író-gyűjteménybe.
E kollekció egykor közel 250 művet számlált: festmények, grafikák, szobrok és iparművészeti tárgyak alkották: egy kitűnő ízléssel berendezett lakás hangulatteremtő rekvizitumai. Bár házasságkötése után, felesége örökölt vagyonából Füst Milánnak végre módja volt műtárgyakra is áldozni, gyűjteményét jelentős részben mégis inkább a művészekkel való szoros barátság alapozta meg. (Felesége, Helfer Erzsébet aranyműves családból származott, ráadásul a harmincas években, ügyes üzletasszonyként megszerezte az Epeda termékek hazai forgalmazásának kizárólagos jogát, ami biztos egzisztenciát teremtett mindkettőjük számára.) Berény Róbert, Bernáth Aurél, Bokros Birman Dezső, Beck Ö. Fülöp, Ferenczy Béni és Tihanyi Lajos jó ismerősei voltak, s mindegyiküktől jelentős műveket birtokolt. Nem egy fiatal, pályakezdő művész felfedezésében is kitüntetett szerepet játszott: Advent című kisregényéhez az ifjú, akkor még szinte ismeretlen Derkovits Gyulától rendelt 1921-ben illusztrációkat, de Nagy Balogh János művészetéről is elsők között írt elfogódott hangú ismertetést. Kitűnő, a festészet rejtett értékeit korán felfedező szemét dicséri, hogy az elsők között ismerte fel Csontváry zsenijét: verset írt róla, gondolatokat merített írásos hagyatékából, sőt az ötvenes években – Tompa Kálmán magasabb ajánlata miatt meghiúsult – kísérletet tett rá, hogy a Szegedy-Maszák gyűjteményből megvásárolja a Római híd Mosztárban című képet. Ha Csontváryval kudarcot vallott is, gyűjteménye számos kiemelkedő darabbal gazdagodott az évtizedek során. A Nyolcak alkotói közül Berényt és Tihanyit múzeumi rangú művek képviselték, elég csupán a feledhetetlen Weiner Leó-portréra, Füst Milán közel két évtizeddel későbbi, de nem kevésbé pazar arcképére, vagy éppen Tihanyi zavarba ejtő Falusi kentaur című festményére gondolni. Nagy-Balogh János egy jellegzetes enteriőrrel, Mednyánszky László két remek tájképpel, Rippl-Rónai az író feleségéről készített, kitűnő pasztell-portréval volt jelen a kollekcióban, míg Scheiber Hugót szintén egy húszas években készült női arckép reprezentálta. A jelentős grafikai anyagban számos erotikus, sőt pornográf munka is helyet kapott, jelezve tulajdonosuk intenzív érdeklődését a szexus, a testiség témája iránt: a nagy hódító, az idős professzorként is rajongó kékharisnyák hadától körülvett sármőr regényeinek egyes szereplői, sőt az orvoslás szándékával írt Szexuál-lélektani elmélkedések című munkája is hasonló tanulságokkal szolgál.
A Cogito ergo sum egykori „otthona”, a legendás Hankóczy Jenő utcai lakás utánozhatatlan miliője Füst Milán talán legkitartóbb tisztelője, Somlyó György 1987-ben papírra vetett sorai révén elevenedik meg: „Még minden (vagy majdnem minden) a helyén van Füst Milán volt lakásában is. De már csak a külön-külön anyagi »értékeket« számba vevők és leltározók számára őrzi még egy-két pillanatig a benne testet öltött drámai és démoni személyiség üzenetét, amelyre éppen ők talán kevéssé fogékonyak (hiszen tisztük folytán nem az egészre, hanem a külön-külön részekre kell figyelmüket fordítaniuk). Az egész, amelyben a Füst Milán-i látomásosság rendetlen rendjében torlódik egymásra XV. századi toszkánai nyolcszögletű diófa asztal és trapéz alakú XVIII. századi velencei tükör, szavakkal leírhatatlan alakú megfeketedett tibeti bronzfüstölő, a hallban a XVII. századi flamand kabinetszekrény, teknőc-, gyöngyház-, jávor- és márványberakásaival és a titkos ajtó mögött titkos fiókjainak sorával, meg az ugyanazon századbeli itáliai láda, a maga tömör nyíltságával, Gulácsytól Rippl-Rónain, Tihanyin keresztül Kmettyig, Nagy-Baloghig, Bernáth Aurélig és Berényig egy egész kis XX. századi magyar festészettörténet, kőkori edények és indiai Buddha-szobrok, az egész már a katasztrófa időzített, tudható, mindnyájunk asszisztenciájával és tanúságával bekövetkező, elkerülhetetlen pillanatát idézi fel. (…)
Igazában nem a fényűzéshez, hanem a valóban szükséges (olykor, igaz, bizarr) dolgok szűk köréhez vonzódott; ha démoni komédiás voltában sokszor játszotta a tobzódót is. Rajongott – a maga módján, a maga rendkívüli, kirekesztő és autartikus módján – rajongott minden művészetért, pontosabban minden művészet néhány kiválasztott kevés számú alkotásáért, de környezetében nem a különc módon »esztétikus«, hanem éppen a különc módon aszkétikus ízlés, mi több, igény jellemezte. (…) Kizárólagos és önkényes ízlését ismerve, biztosra vehetjük, hogy azoknak a képeknek tucatjait, grafikáknak, metszeteknek százait, amelyek körülvették, legnagyobb részben nem szerette. Különös módon, együtt mindezek mégis őt tükrözik. Néhányért persze rajongott, közülük. A már említett Gulácsyért például. Vagy Bernáth Aurél női képmásáért, amely, rejtélyes megfogalmazásában, a Louvre Alba hercegnőről készített egészalakos Goya-portréjának fejéhez hasonlít. (…)
Óhatatlanul nemcsak az emlékek, nemcsak a lakás minden részében ott remegő széthullás megindultságában, hanem e botrány atmoszférájában is járok e lakásban, ezen az utolsó itt töltött délelőttömön. Még egy pillantás Gulácsy-Descartes tollas-csúcsos bolond-kalapjára, a Hatvany-akt tapintható húsára, a Névtelen reneszánsz Irgalmas Szamaritánusának sötét tónusaira, még egyszer odaülve Milán bácsi íróasztalához, magam elé képzelve a tintorettói Zsuzsánna ragyogását a vének kétoldalt leskelődő hunyorgó szemében, még egyszer kezembe véve az ágy melletti ócska kovácsoltvas asztalkán most is ott sorakozó vaskos-csúnya maga-kovácsolta, maga-csiszolta vas- és rézeszközeit (ezek vajon hová kerülnek?), úgy érzem, Füst Milán, születése centenáriumának küszöbén, most hal meg másodszor. Szomorú, hogy ezt az évfordulót ezzel kezdjük ünnepelni. Csak az a vigasztaló, hogy ő ezt a második halálát is túl fogja élni. Hiszen halhatatlan.”
Az egyik legismertebb, legtöbbször kiállított és reprodukált Gulácsy-főmű, s egyben a magyar festészet történetének talán legtalányosabb önarcképe kerül most közönség elé. A Cogito ergo sum című festmény 1903-as bemutatkozása óta most először bukkan fel a műtárgypiacon: több mint fél évszázadon át Füst Milán legendás, Párizsi utcai, majd Hankóczy Jenő utcai lakásában, a magyar irodalom egyik kultikus szentélyében rejtőzködött, majd az örökösök letétjeként, közel másfél évtizeden át a Magyar Tudományos Akadémia palotájában került a közönség elé. Különleges, szinte példa nélküli esemény Magyarországon, hogy egy ilyen kiemelkedő kvalitású, ilyen patinás múlttal rendelkező festmény a múzeumi környezetből kikerülve ismét a szabad műtárgypiacon találhat új gazdára.
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
