Minden bizonnyal még hosszú éveken át izgalomban fogja tartani a magyar műértő közönséget, hogy időről-időre kiváló kvalitású, évtizedekig lappangó művek bukkannak fel az ismeretlenség homályából. Drámai fordulatokban gazdag történelmünk és az emigráns, külföldön alkotó művészek nagy száma miatt biztosak lehetünk abban, hogy számos remekmű található még Magyarország határain kívül. Az elmúlt évek nagy felfedezései közül kiemelkednek azok a Paál László festmények, melyek Franciaországban bukkantak elő, s közel másfél évszázados lappangás után kerültek a budapesti közönség elé. A most aukcióra kerülő alkotás is ezek sorát gazdagítja, újabb reprezentatív darabbal bővítve a 19. századi magyar festészet talán legjelentősebb alkotójának életművét.
Az elmúlt néhány évben megismert Paál László festmények tanulmányozása lassan megérleli az életműről az elmúlt száz év alatt - elsősorban Lázár Béla és Bényi László kutatásai alapján - nyert tudásunk részleges revízióját. Több olyan műalkotás fordult meg a műkereskedelemben és az árveréseken, melyek fontos kérdéseket vetnek fel a kutatók számára. A felmerülő és tisztázásra váró problémák négy csomópont körül sűrűsödnek.
1. Előkerültek olyan művek, melyek bár szerepelnek a mérvadónak tartott monográfiákban, sőt egészen a 20. század elejéig is visszavezethető a történetük, mégis - stíluskritikai vizsgálatok alapján - eredetiségük alaposan és joggal megkérdőjelezhető. Ismert, hogy Paál László műveinek csak elenyésző része bukkant fel kiállításokon a festő életében, műveinek jelentős része a hagyatéki árverést követően nyomtalanul szétszóródott. Képeinek hitelesítésében sem maga a festő, sem családtagjai és kollégái nem vehettek részt, mert felfedezésekor, műveinek hazakerülésekor személyes ismerősei, munkásságának kortárs tanúi már nem éltek. Így a szinte a feledés teljes homályából előkerülő művek eredetiségének igazolása ingatag alapokra került, elsősorban Lázár Béla akaratától, műértői képességétől vált függővé. A Lázár Béla és Bényi László által írt monográfiákban felsorolt műveket mindeddig az életmű törzsanyagaként kezelték, holott nem egy olyan képet tartalmaznak, melyek indokolatlanul hígítják Paál László munkásságát.
2. Az életmű tárgyalásakor nem tértek ki megfelelő mélységgel arra a kapcsolatra, mely Paál László festészete és a korabeli fotóművészet között fenn állt. A barbizoni mesterek alkotói módszerének szoros kötődése a fotóművészethez már jól ismert, Paál esetében azonban még ma is tényként kezelt sztereotípia, hogy a magyar mester a természet előtt, pusztán a személyes benyomás hatása alatt alkotta meg műveit. Ma már azonban nem egy olyan párhuzamot ismerünk, mely alapján állíthatjuk, hogy Paál László számos képét a kor szokásának megfelelően, művészellátókban kapható, direkt a festők számára forgalmazott tájfotók alapján készítette el.
3. Fontos kérdés a másolatok, replikák problémája. Tisztázni kell azt a dilemmát, hogy vajon miért készített Paál László másolatokat néhány festményéről, s a sajátkezű ismétlésektől el kell különíteni azokat a kópiákat, melyeket a 20. század elejétől fogva - a meglévő másolónaplók tanúságai szerint - folyamatosan készítettek az akkori Szépművészeti Múzeumban.
4. Az életmű vizsgálatakor felmerülő legösszetettebb probléma a Paál László képek sajátkezűségével kapcsolatos. Néhány jól ismert, évtizedek óta közgyűjteményben lévő, számos alkalommal reprodukált festményhez hasonlóan, a most aukcióra kerülő kép felülete is azt valószínűsíti, hogy Paál László több művét nem maga a festő fejezte be, illetve néhány alkotásán bizonyos részletek nem tőle származnak. Fennmaradt forrásokból ismert, hogy egyes esetekben Munkácsy belefestett Paál képeibe, sőt Sedelmeyer kérésére be is fejezte félig kész műveinek egy részét, a hagyatéki árverés előtt. Feltételezhetjük, hogy a műteremben maradt művek közül nem egy a festő halála után, más kezek által nyerte el végső formáját. Evvel magyarázható az a jelenség is, hogy Paál László képeinek többségén gyökeresen eltérő szignóképeket látunk, melyeknek csak töredéke származhat minden kétséget kizáróan a mű készítőjétől. Megkerülhetetlen feladat, hogy - a műhelyt és tanítványokat tartó régi mesterek remekműveihez hasonlóan - kísérletet tegyünk az egyes festményeken elkülöníteni a művész, és a mű kiegészítőjének munkáját.
Most vizsgált képünkön az alapos stíluskritikai vizsgálat azt valószínűsíti, hogy a kép felső háromnegyede egyértelműen, teljes egészében Paál László alkotásának tekinthető, míg a festmény alsó sávjában nem zárható ki az utólagos kiegészítés lehetősége. Ezt valószínűsíti az a tény is, hogy a képen látható szignó nem köthető egyetlen hiteles Paál László művön látható aláírásához sem.
A Barbizoni táj legközelebbi analógiája a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, 1874-re datált Tájkép, melynek festői formaadása - mind az égbolt, mind a lomkorona megoldásaiban - egyértelmű hasonlóságot mutat a most vizsgált alkotás megfelelő részleteivel. Az alacsony horizont felett uralkodó égbolt jellegzetes szürkéi, a vibráló ecsetjárás, a felület dinamikus megmunkálása a legszebb Paál-képek erényeit idézik. Azt a festői kvalitást, mely már a természeti látvány felszíne elé tör, s a festés minőségét, az ecsetkezelés ritmikáját és lendületét teszi az ábrázolás elsődleges tárgyává.
Az ismeretlen, hosszú ideje lappangó vagy elveszettnek hitt remekművek előbukkanása mindig rendkívüli öröm. A kevés alkotást számláló életműveknél, mint amilyen Paál Lászlóé, mindez fokozottan érvényes, s csaknem mindig együtt jár a felfedezés izgalmával, a kitáguló ismeretek okozta élménnyel.
Molnos Péter
