Irodalom
Fenyő Iván: Szőnyi István. Bisztrai Farkas Ferenc kiadása, Budapest, 1934.
Szőnyi István: Kép. Megjegyzések a művészetről. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Vác, 2004.
Köpöczi Rózsa: Szőnyi István. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Szőnyi István. Dunakanyar – Zebegény – otthon – család I–III. Szerk.: Kieselbach Tamás, Kieselbach Galéria, Budapest, 2023.
Monet nyomában
„Monet sziklái (Etretat-ban), akárcsak vásznainak száz és száz remekműve, csodálatos sorozatként maradnak fenn az utókor számára. Ott lesz majd a Louvre-ban, bizonyosan, Constable és Turner oldalán. Sőt, az ördögbe is: még náluk is nagyobb. Ő festette meg a föld színjátszó ragyogását. Ő festette meg a vizet. Gondoljunk csak a roueni katedrálisokra (Monet roueni katedrálisról festett sorozatára)” – így áradozott Paul Cézanne (Joachim Gasquet feljegyzései szerint). Ha ismerhette volna a magyar Szőnyi Istvánt, az ő Duna-sorozatát szintén beilleszthette volna a felsorolásba. Ugyanis Szőnyi a mai Magyarország egyik legszebb látványát, a Dunakanyar fenségesen elterülő ívét avatta fő témájává. Ez a messzeségbe elnyúló ezüstös vízszalag vált érett festészetének főszereplőjévé. Ahogy a nagy impresszionista előfutár, Claude Monet megfestette ezerszer is a roueni katedrálist, szikrázó napsütésben és esőfelhők alatt, alkonyi fényekben és hajnalhasadáskor, úgy ragaszkodott Szőnyi is legkedvesebb motívumához.
Szőnyi ez alkalommal a Duna fölé emelkedett, mintha drónfelvételt készített volna. Méterekkel a víz felett lebegve örökítette meg az éteri látomást. A távlat a türkiz és a pisztáciazöld opálos fehérrel átitatott, pasztellszínű párájában úszik. Ilyesféle tünékeny, naptól elvakított, már-már metafizikus optikai jelenségeket rögzített Monet is a roueni katedrális előtt állva. De míg ott a gótikus faragványok olvadnak fel a napsütésben, Szőnyinél a Börzsöny zöld hegyháta, a parti mezők és a szemközti városka épületei. A háztetők pasztelles rózsaszínre „anyagtalanodnak el”, azt sem tudjuk pontosan, hogy Zebegényt vagy a szomszédos Szobot látjuk-e. A topográfiának és az evilági konkrétumoknak itt nincs jelentőségük: Szőnyi a fényt ünnepli. A pára és a napsütés közös ölelésében felolvadnak azok a reáliák, amelyeket az olajfesték széles ecsetvonásokkal traktált pettyei varázsolnak elénk. A part és a távlat mellékszereplővé válik, a kép kétharmadát foglalja el a türkizes-rózsaszínes tűzijátékban fürdőző folyam. A Duna, amely egyszerre lélegzik, hullámzik és lüktet, miközben visszatükrözi az égbolt végtelenre nyíló perspektíváját.
Zebegényi varázsló
Szőnyi neve összeforrt Zebegénnyel, a Dunakanyar varázslatos szépségű településével. „Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére – emlékezett vissza időskorában – elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1924-ben megnősülve kikerültem Zebegénybe, ahol azután megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő, elválaszthatatlan egységét láttam itt meg olyan miliőben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak.” Egy szerencsés véletlen vezette a kirándulók és üdülők által frissen felfedezett és fokozatosan benépesített környékre. 1924-ben elvette feleségül Bartóky Melindát, aki földbirtokos férjét hagyta ott művész szerelméért. Közös életüket a Bartóky család zebegényi nyaralójában kezdték el, egy Kós Károly tanácsára átalakított kis parasztházban. Minden megtalálható volt itt, amire a természet titkait fürkészni szándékozó fiatal festőnek szüksége lehetett: Zebegényben végre megtalálta saját Árkádiáját és a magyar festészet új Nagybányáját. Ahogy Perneczky Géza írta róla: „A tisztuláshoz és a harmónia megtalálásához a vidék, Zebegény segítette. Itt találta meg művészetének fő élményét: a Dunakanyar táji szépségét és az ott dolgozó emberek munkáséletét.”
Szőnyi ezt a természeti motívumot lényegítette át festői látomássá. A Képzőművészeti Főiskolai mestereként először 1943-ban megfogalmazott elméleti szövegében alaposan leírta ezt a folyamatot: „A fantázia is csak a természetből ismert elemeket, fogalmakat, jelenségeket csoportosítja át – esetleg meglepően újszerű módon –, de a semmiből a fantázia sem tud teremteni. Hogyan tudhatna a festő, akinek éltető eleme az őt környező világ optikai képe. Ebből alkothat, ezt alakíthatja, ízlése, adottsága, tehetsége szerint dolgozhatja fel. Ha van tehetsége, ha éles a megfigyelőképessége, jó a szeme, finom és érzékeny a színérzéke, akkor a látható világból olyat tud kiragadni és megjeleníteni, amit jóformán mindenki lát, de csak ő veszi észre s csak ő tudja belőle megteremteni azt az egyéni művet, mely a nézőt magával ragadja, gyönyörködteti, élményt nyújt neki.” Szőnyi észre is vette a Dunakanyar egyedi szépségeit, és képes is volt nagy hatású, költőien emelkedett kompozíciókba rendezni azokat.