Egy levélről, avagy kinek lehet "jó lecke egy

Molnos Péter, 2016-01-17

Lázár Béla feljelent

 

A magyar műgyűjtés történetének legfontosabb írott forrásai paradox módon a 20. századi magyar történelem legfájdalmasabb traumái közepette születtek meg: a Tanácsköztársaság és a Vészkorszak idején. Szinte rosszul esik kimondani, de ettől még igaz: e két tragikus sorsforduló során olyan állami intézkedések történtek, amelyek következtében hatalmas, a történészek számára igazi csemegének számító, szinte kifogyhatatlan muníciót tartogató dokumentum-együttesek jöttek létre. 1919 és 1944 tavaszán az állam ugyanis úgy döntött, hogy a magánkézben lévő műtárgyakat egységes nyilvántartásba veszi, majd lefoglalja és kíméletlenül, bármilyen ellenszolgáltatás nélkül bekebelezi. 1919-ben ez az intézkedés valamennyi magyar műgyűjtőre – patinás nevű arisztokratákra és zsidó nagypolgárokra egyaránt – vonatkozott, míg 1944-ben szinte kizárólag a magyar zsidóságot sújtotta. A különbség természetesen nem csupán a kiszemelt célpont, hanem a következmények tekintetében is fontos volt: míg a Tanácsköztársaság bukása után a gyűjtők gyakorlatilag hiány nélkül visszakaphatták értékeiket, a vészkorszakot követően erre már nem volt mód. Ha a tulajdonos túl is élte a holokauszt borzalmas megpróbáltatásait, egykori féltett kincsei sok esetben számára örökre elvesztek: elnyelte azokat a végtelen Szovjetunió, esetleg a menekülő német katonák vagy a fosztogató magyar polgári lakosság kezén enyészett el.

A Magyar Futár című szélsőjobboldali lap képes beszámolójának két felvétele a zsidók kilakoltatásáról és ingó vagyontárgyaik lefoglalásáról. A bal oldali kép aláírása: "Rosszaló tekintettel nézi a fényképezőgépet a hurcolkodó zsidó, de igyekszik inkognitóban maradni: eltakarja mellén a Dávid-csillagot..."

A különböző irattárakban őrzött dokumentumok közül sok olyan is akad, amelyek nem pusztán gyűjtéstörténeti adatokat, de személyes, megható vagy éppen felháborító emberi drámákat is rejtenek. Közülük álljon most itt egy levél, amelyet Lázár Béla művészettörténész írt Csánky Dénesnek, a Szépművészeti Múzeum egykori igazgatójának. Csánky ebben az időben, 1944 nyarán már egy másik hivatal élén is szorgoskodott: április 16-án ugyanis életbe lépett az 1600/1944-es miniszterelnöki rendelet a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában, s röviddel ez után Csánky Dénes vezetésével felállt a „kormánybiztosság a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételére és megőrzésére”. Ez az obskúrus, nem egyszer gyomorforgató feljelentőlevelek által induló művelet néha csak a tárgyak helyszíni lajstromozását és felcímkézését jelentette, legtöbbször azonban végül elszállításhoz vezetett. Szomorú tény, hogy a zsidóság fokozatos jogfosztása és elhurcolása miatt a műtárgyak központi összegyűjtése kifejezetten hasznosnak bizonyult: a tulajdonosok által hátrahagyott lakásokat, kastélyokat és villákat ugyanis egyrészt a német katonai vezetés néhány tagja, másrész a magyar lakosság gátlástalan elemei rendre kifosztották és feldúlták, pótolhatatlan kárt okozva az ott tartott értékekben.

A politikai rendőrség nyomozása után a Weiss-, Herzog- és Kornfeld-családok budafoki rejtekhelyeken őrzött értékei is lefoglalásra kerültek. A ládabontást megörökítő fotósorozat egyik darabján éppen Goya Ivók című kompozíciója kerül napvilágra (Jánosffy Endre felvétele)

A bankokban és a Szépművészeti Múzeum raktáraiban őrzött, lefoglalt műalkotások felett a tulajdonosok elvesztettek minden kontrollt: ha nem lett volna súlyosabb gondjuk, vagyis az életük, családtagjaik, szeretteik sorsa miatti aggodalom, csak imádkozhattak volna azért, hogy egyszer még viszontláthassák kedvenceiket. Erre mindazoknak, akik túlélték a holokauszt leírhatatlan borzalmát, még esélyük is lett volna, hiszen mind Csánky, mind a bankok a tulajdonosok neve alatt tartották számon a zár alá vett műtárgyakat és a letéteket, így a háború befejeződésekor nem lett volna nehéz feladat az égbekiáltó jogtiprás orvoslása. Ez még akkor is igaz, ha a nyilas uralom idején, 1944. november 3-án rendeletben deklarálták, hogy a „zsidók vagyona a nemzet vagyonaként az államra száll át”. Újabb paradoxon: amit a front elől nyugatra menekülő Csánky és munkatársai elhurcoltak (vagyis a múzeumi anyag krémje és néhány lefoglalt zsidó magángyűjtemény) a szövetséges csapatok közreműködése révén a háború végét követően szinte hiánytalanul visszajutott Magyarországra, s így e téren zömmel a tulajdonosok vagy örököseik részleges vagy teljes kártalanítása is megtörtént. Ám a budapesti bankok trezorjaiban őrzött műtárgyakat a Vörös Hadsereg erre specializálódott egységei egy jól megszervezett akciósorozat keretében magáévá tette: a Gazdasági Tiszti különítmény 1945 és 1947 között tengernyi valutát, aranyat, festményt, szobrot és mindennemű értéktárgyat szállított ki a Szovjetunióba hadizsákmány címén.

E hevenyészett áttekintés azonban most csak arra szolgált, hogy megfesse a lehangoló történelmi hátteret a korábban beígért, most először publikált dokumentumok mögé. Az első levelet a boldog békeidőkben még Oscar Wilde-dal is abszintozó Lázár Béla művészeti író, számtalan kötet és cikk szerzője, Paál László életművének felfedezője és nagy hatású propagátora írta Csánky Dénesnek 1944. június 16-án, mikor egyre fenyegetőbb valósággá vált számára, hogy a főváros gettósítását szolgáló törvényekkel őt is elűzik gyönyörű festményekkel ékes otthonából.


Az élénken magyarázó Glatz Oszkár festő mellett Lázár Béla művészeti író Bernáth Aurél kiállításának megnyitóján (Paál Sándor felvétele)

Lázár Béla és felesége otthonukban, 1930-as évek

A Lipótvárosi polgári otthonok szinte kötelező darabjai voltak Márk Lajos divatos női portréi: Lázár Béla is megörökíttette vele a ház asszonyát. Persze voltak ezeknél jelentősebb képek is a neves kritikus lakásában: pazar Aba-Novákok, Ripplik, Fényes Adolfok vagy éppen Scheiber híres Szivarozó önarcképe. A kollekció legnagyobb része végül Lázár Béla özvegyének hagyatékaként a pécsi Janus Pannonius Múzeumba került

 

Dr. Lázár Béla

1944. jun. 16.

V. Zoltán utca 10. I. em.

Kedves barátom,

Mivel mentességi igazolványomat még mindig nem kaptam meg, a mai rendelet alapján kikerülnék az utcára. Mivel 50 évi munkám után, melyet a magyar kultúra érdekében végeztem, félvakon, nagy, 5 éve tartó munka után, művemet abba kellene hagynom, 76. évemben, elhatároztam, hogy engem ugyan innét ki nem vernek.

Azért arra kérlek, hogy a még meglévő képeimet, hiszen mert legnagyobb részt úgyis állami tulajdonba kerülnének, szíveskedjél Révész révén elhozatni. Mindent megpróbálok, hogy lakásomban hagyjanak. Téged is nagyon kérlek, ha Istent ösmersz és tudsz valamit a városházán tenni: legalább addig míg a mentési irat megérkezik, hagyjanak lakásomban. Kérlek kedves barátom, megáld az Isten, tégy egy lépést, mert el nem tudod képzelni, milyen lelki állapotba kergettek.

Hiszen ha én bármilyen kis bűntudattal bírnék, a rabló szinte óhajtja a büntetést, kis bűnözőkben is felébred a lelkiismeret. De én csak szolgáltam a hazámat, írásban, szóban, itthon és külföldön és hazahoztam a legnagyobb magyar festők egyikét, Paált, s te tudod legjobban, mi mindent tettem az ország kultúrájáért, s ezzel hálálják meg?

Nem elég, hogy emberi méltóságomban meggyaláznak, egyik munkatársad csak per „zsidó Lázár” ír rólam, hanem még a dolgozó asztalom mellől is elkergetnek?

Nem, ezt én nem élem túl. Nagyon szépen kérlek szerda d. u. küldd el Révészt, s vigye el a holmit, mert ha addig nem kapok halasztást, csütörtökön eljöhetnek a hullámért.

Isten veled kedves barátom, segíts rajtam, ha Istent ösmersz.

Igaz híved

Lázár Béla

 

Csánky Dénes válaszlevelének aláírás nélküli másolata szintén a zsidó kormánybiztosság iratai között maradt fenn:

 

Kedves Barátom!

Vettem hozzám intézett szíves soraidat. A képekért Révész szerdán d. e. el fog menni és azokat beszállítja. Lakásügyedben sajnos legjobb akarattal sem tudok eljárni. Minden hasonló ügyet ridegen elutasítanak, sőt még odáig sem jut az ember, hogy előadja, illetve meghallgassák. A közelmúltban kevésbé fontos lakásügyben sem tudtam eredményt elérni.

Legszívesebb üdvözlettel köszönt igaz híved

 

A tízes évek során kikeresztelkedett Lázár Béla reménykedve várt mentesítő irata továbbra sem érkezett meg, így feleségével együtt kénytelen volt elhagyni otthonát. 1944 júliusában egy ötödik kerületi csillagos házba, az ismert műgyűjtő, Hecht Adolf fiának, dr. Hecht Ervinnek a lakásába kellett beköltözniük. A Szent István tér 15. szám alatt álló épület 1877-ben került a Hecht család birtokába, mikor a dinasztiát alapító nagyapa, a dúsgazdag rőfös és textilkereskedő Hecht Jónás megvásárolta. A cég irodái a földszinten foglaltak helyet, amelynek remek, szerencsére ma is megcsodálható portálját a tulajdonosok megbízására Lajta Béla tervezte meg 1907-ben.

A budapesti evangélikus gimnáziumban érettségizett, majd Angliában és Németországban tanuló, 1912-ben államtudományi doktorátust szerző Hecht Ervin az első világháború során főhadnagyi rangot kapott, sőt 1935-ben zsidó származása ellenére századossá is kinevezték. Az apjától kissé heterogén, de fontos műveket is tartalmazó, többek között Borsos József Galambposta című festményét felvonultató műgyűjteményt öröklő férfiú a harmincas évek folyamán több angol és amerikai cég hazai vezérképviselőjeként dolgozott. Vagyoni helyzete révén még 1944 nyarán is viszonylag nagy lábon élhetett, s ez kicsit sem tetszett kényszerű lakótársának, a korábban tisztes polgári miliőhöz szokott, de ekkor már anyagi gondoktól gyötört Lázárnak. Talán ezzel magyarázható, hogy a jeles művészeti író augusztus 6-án Csánky Dénesnek címezve megírta az alábbi levelet: a zsidó kormánybiztosság iratanyagában fennmaradt legvisszataszítóbb feljelentést, mellyel saját sorstársát kívánta megleckéztetni.

 

Dr. Lázár Béla

Budapest, 1944. augusztus 6.

V. Szent István tér 15. III. 1.

 

Kedves barátom,

Idekerültem egy Hecht Erwin nevű ember lakásába, kinek apját mint nagy képgyűjtőt ösmertem, főleg holland mestereket gyűjtött. Egy ilyen szőrös szívű figurát még nem láttam. Pokollá teszi az életünket.

Nem tudom, átvetted-e az apjától örökölt képeit. Ugyan azt állítja, hogy rég eladta, de ki hisz egy ilyen „gentry”-nek, kutyatartó, ma is dőzsölő, hat tál ételeket zabáló, 50 cigarettát naponként elszívó, feleséges, orcátlan alaknak?

Nagyon kérlek, vedd elő és kérdezd meg, hogy mi van a gyűjteményével, mikor és kinek adta el, ha igaz, igazolja. Az ilyen fajta embereknek igen jó lecke egy kis internálás.

Ami engem illet, borzalom, hogy a mentességi ügyemet máig sem intézték el!

Mély barátsággal

Lázár Béla

41 éve „keresztény zsidó”!

A Szent István tér 15. remek, Lajta Béla által tervezett és Hecht Ervin édesapja által megrendelt portája. Lázár Béla e fölött írta meg idézett levelét

A levélnek feltehetően nem lett különösebb következménye: ezt valószínűsíti, hogy a kormánybiztosság iratai között nem maradtak fenn erre utaló dokumentumok. Csánky minden bizonnyal helyén tudta kezelni idős kollégája morális mélyrepülését: talán érezte azt is, hogy az általa képviselt hatalom évek óta mérgezően ható tevékenysége révén közvetve ő maga is hozzájárult e kínos erkölcsi bukáshoz. Hecht Ervin azonban koránt sem úszta meg ennyivel: 1944 októberében a nyilasok elhurcolták. Talán katonai múltjának köszönhette, hogy Hegyeshalomnál sikerült megszöknie a deportáltak menetéből, és a nyilasok végleges bukása után épségben hazatérhetett Budapestre. Jellegzetes közép-európai csavar, hogy végül az új hatalom jutatta börtönbe: a honvédség kötelékeibe jelentkező férfiút nyelvtudása és nemzetközi kapcsolatrendszere miatt a nyugati híradásokat fürkésző katonai rádiófelderítés újonnan megszervezett kötelékében alkalmazták. Az ekkor már Haris néven dolgozó, polgári mentalitással és angolszász szimpátiával „megvert” részlegvezető azonban hamar ellentétbe került a szervezet vezetőivel, akik egyre jobban a kommunista párt közvetlen befolyását érvényesítették a hírszerzés egész területén. 1947. június elején letartóztatták azzal a később igaznak bizonyuló váddal, hogy lakását a brit hírszerzéssel történő rendszeres találkozásokra ajánlotta fel.

Lázár Béla további sorsát fennmaradt naplótöredékeiből rekonstruálhatjuk, de a vészkorszakban átélt traumák emléke ezekben csak elvétve bukkan elő. Már-már tragikomikus színezetet ad az idős művészeti író hattyúdalának, hogy ezen a téren ismét egy általa írt feljelentés siet a segítségünkre. (A levél történetét Ádám István Pál remek cikkben írta meg az online Beszélőben: http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/a-tanar-ur-megsebzett-onbecsulese.) A Népszava 1945. április 13-i számában felhívást tett közzé a Házfelügyelők Szabad Szakszervezete, melyben arra kérte az V. kerületi lakosokat, hogy írásban tegyenek jelentést a házfelügyelők „múltban tanúsított magatartásáról”. Az ekkor 76 éves Lázár Béla rögvest tollat ragadott és Zoltán utcai lakásának házfelügyelőjét egy öt oldalas levélben válogatott vádakkal illette: nem „csupán” az állította róla, hogy fasiszta, németbarát és antiszemita, de – mint érezhető felháborodással írja – „sose köszönt nekünk, csak most, az igazoltatás előtt, de most sem kellő tisztelettel”. A végül gond nélkül leigazolt, az új világban is megbízhatónak ítélt házmester jelleme, a notórius feljelentő szavainak hitele természetesen ma már nem megítélhető, sokkal fontosabb, hogy e levél segít pontosítani a Lázár-házaspár megpróbáltatásainak történetét. A levélből kiderül többek között az is, hogy az idős művészeti író és felesége végül egy spanyol védelem alatt álló házban vészelte át a nyilas uralmat, ahonnan 1945 januárjában térhettek vissza a Zoltán utcai lakásukba. Lázár Béla itt élte le életének utolsó öt évét: állandó anyagi bizonytalanságban, hadakozva vélt vagy valós ellenségeivel.

Lázár Béla még "fénykorában", a román királlyal a Bukarestben rendezett magyar kiállításon, 1931

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

×

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról