Kevés olyan magyar művészt találunk a 20. század történetében, aki többet utazott volna, s kinek művein nagyobb hangsúlyt kaptak volna távoli, egzotikus tájak és karakterek, mint gróf Batthyány Gyula. A magyar arisztokrácia legfelsőbb köreinek tagjaként fiatal éveitől kezdve módja volt hosszú és fényűző tanulmányutak megtételére. Az idegen tájak szinte módszeres megismerése nem csupán társadalmi rangjának, majd dandy életmódjának „kötelező” és megszokott velejárója volt, de családjában, a szerteágazó Batthyány famíliában különösen erős volt ez a késztetés. Egyik nevezetes őse, a magyar lóversenyzés úttörője, gróf Batthyány Elemér világhíres utazóként olyan tettekkel vívott ki messze hangzó elismerést, mint 1875-ös léghajó-expedíciója, melynek során Párizsból egészen Budapestig repült. Ezekben az esztendőkben azzal is az újságok híradásai közé került, hogy körülutazta a Földet, s közben – a korabeli beszámolók tanúsága szerint – Kelet-Indiában tigrisekre és elefántokra vadászott.
Batthyány Gyulát természetesen nem az egzotikus vadászzsákmány, sokkal inkább a neves festőiskolák hírneve vonzotta külföldre, majd a legjelentősebb képtárak, s a legszebb természeti részletek csalogatták újabb és újabb európai és ázsiai célpontok felé. Mindennek következménye az a rövid mondat, melyet a korszak egyik legbefolyásosabb műkritikusa, Lázár Béla írt arra a kérdőívre, mely Batthyány Gyula életének legnevezetesebb eseményeit és adatait rögzítette: „Utazott sokat és látott mindent.”
A misztikummal, egzotikummal átitatott keleti világ évtizedeken át foglalkoztatta Batthyány művészi fantáziáját. Kiállított műveinek listáját áttanulmányozva láthatjuk, hogy már első gyűjteményes tárlatán, az 1914-es Ernst Múzeumbeli bemutatkozásán is számos ilyen tárgyú mű került a közönség elé, többek között a Konstantinápolyi bazár, vagy a Byzanc bukása. A most bemutatott alkotás feltehetően a Nemzeti Szalon 1927-es tárlatán szerepelt, közeli stiláris analógiájával, a Savonarola című festménnyel együtt. Ebben a periódusban születtek Batthyány olyan kiemelkedő művei, mint A Napkirály udvarában című kompozíció, mely – a most bemutatott alkotáshoz hasonlóan – tökéletesen illusztrálja a művész témaválasztásának és stílusának utánozhatatlan sajátosságait. Török Gyula, a Nyugat műkritikusa így foglalta össze mindezeket a vonásokat 1914-es cikkében: „Mintha mesevilágban járnánk: elménk örvend, hogy valóságot és álmot, borzalmast és kényeskedőt, gáláns és korai reneszánsz hangulatot, keletit és nyugatit oly kellemesen varázsol elénk. Valóban a művészt sok világrész és számos kor fejlett szépségei ihlették meg: csak egy magasabb kultúrában, egy szerencsés viszonyok közt élő és gondosan ápolt lélek képes a finomságok ily kaleidoszkópját vászonra, papirosra vetni.”
Batthyány határtalan művészi fantáziája és páratlanul felfokozott díszítő hajlama kitűnő alapanyagot talált a „mesés” kelet egzotikus tájaiban, karaktereiben és tárgykultúrájában. Az isztambuli utcarészlet is fényes bizonyítékát adja, milyen nagy élvezettel merült el a különleges ruhák és pompás kelmék szín- és formavilágában, miközben a puhán omló drapériatömegek ábrázolásakor kitűnően érvényesül barokkosan buja vonal- és felületkezelése. Az ábrázolt jelenet pontos feloldása még várat magára, de annyi bizonyosnak látszik, hogy Batthyány illusztratív hajlama egy különleges esemény rögzítésére sarkallta. A bal oldali paraván táncoló, talán zuhanó figurái mintha egy laterna magica-val felvetített jelenet szereplői volnának, melynek tanulságait az tapasztalt öregek magyaráznának a kompozíció jobb oldalán feltűnő ifjaknak. Persze a kép értékének, kvalitásának szempontjából a primer jelentés valójában másodlagos szerepet játszik, hiszen minden szereplő, a háttérben feltűnő templom, a turbános figurák, a díszes, egzotikus ruhák és turbánok csupán arra valók, hogy alkalmat adjanak Batthyány manierisztikus festői kultúrájának, szinte túlérett forma- és vonalkultuszának tobzódására. E nagyméretű, rendkívül sok szereplőt mozgató kompozíció az életmű érett, a húszas évek második feléhez kötődő korszakának jellegzetes darabjaként igazolja a 20. század egyik legizgalmasabb sorsú művészének alkotói tálentumát.
Molnos Péter
IRODALOM:
Lóránth László: Paletta. Budapest, 1944. 22-25.
Gellér Katalin: A szecesszió manieristája. In: Új művészet, 2000. január. 4-7.
Molnos Péter: Gróf Batthyány Gyula. Az elveszett Magyarország festője. Budapest, 2007.
Molnos, Péter: Count Gyula Batthyány. Painter of a Lost Hungary. Budapest, 2007.