RITKA TÉMA
Nem meglepő, hogy Szőnyi István művészete – lényének csendes, póztalan egyszerűsége és stílusának érzelmes festőisége miatt – leginkább két témában teljesedett ki: a meghitt otthon időtlen békéje és a lassan hömpölygő vidéki létezés vasárnapi harmóniája inspirálta műveinek döntő többségét. „Szíve a családi és a falusi idillekhez húzta” – írta róla egyik legihletettebb méltatója, Kállai Ernő kritikus. 1930 után kibontakozó érett korszakában e két témakör szinte kizárólagossá vált, éppen ezért ritka öröm, mikor olyan alkotás bukkan fel az életműből, amely a szabályt erősítő kivétel izgalmával tölti el a nézőt.
A DUNA
Beszédes tény, hogy Szőnyi még azokban a ritka esetekben sem szakadt el a Dunától, választott otthona, Zebegény táji környezetének legfontosabb elemétől, mikor a nagyvárosi életből merítette képei témáját. Mintha gyöngyházfényű színeit, lágyan egymásba olvadó formáit valami titkos kapcsolat kötötte volna össze a nagy folyammal: mintha képeinek jellegzetes természetessége, andalító ritmusa a nemesen hömpölygő Duna lassú hullámverésére rímelne. Ezt látjuk a most felbukkant, Duna-korzó című alkotásán is, amelynek rajzi párhuzama egykor Radnai Béla legendás gyűjteményét gazdagította.
A KORZÓ VARÁZSA: DIVAT ÉS EROTIKA
A Duna-korzó a 19. század végétől Budapest kitüntetett, szinte kultikus helye volt. „Nemcsak Pestnek, fél Európának ez a legszebb színháza” – írta róla a Pesti Hírlap publicistája 1936-ban, a festmény születésének évében. A fénykorában nem kevesebb, mint kilenc kávéháznak is helyet adó sétány akkor vált igazán népszerűvé, mikor Buchwald Sándor vasbútorgyáros 1890-ben koncessziót szerzett arra, hogy Budapest kiemelt közterületein, így a Stefánia úton és a pesti Dunaparton elhelyezhesse kényelmes karosszékeit és pénzt kérhessen használatukért. A Szőnyi festményén is feltűnő öntöttvas bútorok 1919-ig voltak a leleményes vállalkozó tulajdonában, utána 1945-ig a főváros kezelésébe kerülve Budapest bevételeit növelték. E váltástól függetlenül az egyre drágábban bérelhető ülőhelyeket továbbra is „Buchwald-székeknek”, az éber cerberusként őrködő jegyárusítókat pedig „Buchwald-néninek” nevezte a fővárosi publikum. A tavasztól őszig szolgáló, télre raktárba helyezett, évről évre újrafestett utcabútorok hamar Budapest és a kor jelképévé váltak. Az Esti Kurír újságírója 1931 nyarán joggal jegyezte fel róluk a következő sorokat: „A Buchwald-székek nemcsak magát a békeidőt idézik emlékünkbe, hanem a békeidőknek is leggondtalanabb, legderűsebb pillanatait, a csendes és nyugodalmas polgári percek szórakozását, a tempós munka után való megérdemelt, egyszerű pihenést, elüldögélést a korzón.”
Ám a korzó nem csupán, sőt nem elsősorban pihenésre, kikapcsolódásra szolgált: a pesti polgárság számára idővel a divat és az ismerkedés legnépszerűbb terepévé vált. A tavaszi szezon új ruhakölteményei, a párizsi szalonokból frissen vásárolt kreációk itt mutatkoztak be először, s a hölgyek itt söpörték be értük az elismerő vagy irigykedő pillantásokat. Itt indultak az alkalmi vagy éppen maradandónak bizonyuló kapcsolatok az elegáns urak és a „korzó tündérei” között.
A dunaparti korzónak természetesen saját szabályrendszere és sajátos „földrajza” is kialakult. Az Ujság 1925-ben mindezt így foglalta össze: „Kezdő ember soha ne menjen be az »úsztatóba«. Az úsztató a dunaparti korzó középső része, ahol szegény Buchwald bácsi széksorai között nagy tömegekben úszik el a közönség és némán tűri, hogy a székeken ülők 1000 koronáért megkritizálják.” Az úsztatóban zajló furcsa divatbemutató természete mindenki számára nyilvánvaló volt, de csak kevesen fogalmazták meg olyan egyértelműen, mint a Budapesti Hírlap újságírója a lap 1923. május 4-i számának címoldalán: „Menjetek ki a korzóra, s nézzétek a sétáló párokat, gesztusaikat, szemük járását, kapjatok el néhány szót párbeszédeikből s látni fogjátok, hogy az ott nem séta, nem levegőzés, hanem országos vásár.”
Szőnyi István festménye – Vaszary jól ismert korzó-képei mellett – ennek a kultikus budapesti helyszínnek legszebb művészi ábrázolásai közé tartozik: a csendes zebegényi idillből érkező festő izgalmas pillanatfelvétele a nyüzsgő nagyváros mondén társasági életének népszerű centrumáról.
Irodalom:
- Köpöczi Rózsa: Szőnyi István. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009
- Végvári Lajos: Szőnyi István – Bernáth Aurél. Well-Press, Miskolc, 2003