A RENESZÁNSZ CSODÁJÁBAN
A selymes ecsetnyomok közül a római katolikus egyház első számú szentélye, a világ második legnagyobb keresztény temploma, a vatikáni Szent Péter-bazilika bontakozik ki. A Bramante által tervezett reneszánsz épületből a Michelangelo által jegyzett, fantasztikus léptékű kupola és Bernini barokk remekműve látható, a bronzból készült óriás baldachin a pápai oltár felett. A kupoladob peremén, a turisták által látogatott körgaléria alatt olvasható teljes latin felirat így hangzik (idézet Máté evangéliumából): TV ES PETRVS ET SVPER HANC PETRAM AEDIFICABO ECCLESIAM MEAM ET TIBI DABO CLAVES REGNI CAELORVM, azaz: „Péter (szikla) vagy, erre a sziklára építem egyházamat. Neked adom a mennyek országa kulcsait.”
EGY FINOM INTELLEKTUS
A kép készítője a két világháború közötti magyar festészet egyik méltatlanul elfelejtett, finom intellektusú, nagy kulturáltságú figurája, Hubay-Cebrián Andor. A hosszú és gazdag pályaívet befutó művész Hubay Jenő zeneszerző és a spanyol grófi családból származó Cebrián Mária fiaként különféle akadémiákon képezte magát: Münchenben Franz Stucknál tanult, Budapesten Balló Edénél, Párizsban a Julian Akadémián, de Rómában is eltöltött több évet. Hazatérve a herendi porcelángyár művészeti tanácsadója lett, majd a Nemzeti Szalon igazgatója. Az egykor gazdag és sikeres, arisztokrata származású család 1948-ben Norvégiába, majd Portugáliába menekült a rá váró szörnyűségek elől. Egyéni tárlata volt 1927-ben Milánóban, kiállított 1928-ben az Ernst Múzeumban, 1930-ban Varsóban pedig nagydíjat nyert Jeanne d'Arc képével.
A BAROKK RÓMA VISSZHANGJA
Ernst Múzeumbeli 1928-as kiállításának katalógusában Lázár Béla elemezte művészetét: „A letapintható, biztos, anyagszerű forma nála nem vész el az atmoszféra illanó játékában. Neki a világ létezik. Létezik, mint plasztikai valóság, mint a színek alatt domborodó jelenség. Akkor is, ha tájképeket fest, akkor is, ha a színek harmóniáját kutatja, – a forma neki valóság: ha süt a nap, ha beborult az ég, minden atmoszférikus hatás mögött ott van a forma, mint nagy egység és az egységen belül a jellegzetes részlet. (…) De ez a múlton épülés olyan művészi alap, melyre képzeletének ösztönös megnyilatkozásait majdan szabadon építheti fel. Nem hallgat a divatos külsőségekre, mindennek megkeresi az okát, elmerül a jelenségek szilárd konstrukcióiba, – olyan világnézeti biztonságot szerzett ezzel, melynek erejére nyugodtan építhet. (…) A barokk Róma visszhangzik benne. (…) Hangok, ritmusok, melódiák fogadnak itt, melyek zártsága megnyugtató ígéret, mert ezekből nagy kompozíciók kerekedhetnek ki, hacsak ösztönére hallgat, ha leszáll lelke titkos mélyeibe s az öntudat alól nem az ismert formákba átírt víziókat, hanem a szabadon szálló látományokat fogja el.”
Irodalom:
XCIX/b Csoportkiállítás, Ernst Múzeum, 1928