Megvan!
Bár minden vágyam ilyen gyorsan teljesülne! A 2024-es Megtalált képek című könyvem kiadásának egyik ki nem mondott, de nyilvánvaló célja az volt, hogy az egyes tanulmányokban közölt lappangó műveket „előcsalogassuk” rejtekhelyükről és a maguk valójában megcsodálhassuk őket. A régi folyóiratokból, családi fényképgyűjteményekből, múzeumi irattárakból vagy internetes adatbázisokból összegyűjtött reprodukciók egyrészt megvilágították a fehér foltokkal „tarkított” életművek alig ismert szegleteit, másrészt – reményeink szerint – arra sarkallják a tulajdonosokat, hogy leemeljék a falról az évtizedek vagy akár egy teljes évszázad óta a nagyközönség elől elzárt remekműveket. A most bemutatott kép, Járitz Józsa Modell című képe hasonló utat járt be.
Párizsi időutazás a „festők fotósával”
2018 nyarán találkoztam először a Centre Pompidou Kandinszkijről elnevezett könyvtára pazar weboldalán a párizsi fényképész, Marc Vaux fotóinak fantasztikus adatbázisával. Már nem emlékszem pontosan, talán Barki Gergely kollégám hívta fel rá a figyelmemet, aki Tihanyi Lajos lappagó képei kapcsán talált rá erre a kimeríthetetlen forrásra.
A felfedezés folyamata napokig tartott, szokás szerint kevés alvással – a sok ezer kép alapos tanulmányozása lelkesítő élmény volt, és ismét bebizonyította a korábbi évek tapasztalatát: az internet új korszakot hozott a művészettörténészek munkájában is. Hamar kiderült, hogy az 1895-ben született, egy háborús sérülés miatt asztalosból fényképésszé átképzett Marc Vaux hagyatéka valóságos időutazás a történelem egyik, ha nem a legizgalmasabb helyére és korszakába. A 20. század első felének Párizsa a művészek Mekkája volt. Ebben a pezsgő közegben dolgozott Marc Vaux, akinek munkássága nélkül ma sokkal kevesebbet tudnánk a korszak festészetéről és szobrászatáról. Nem a klasszikus értelemben vett „fotóművész” volt: önálló kompozíciók alkotása helyett inkább azt tartotta feladatának, hogy pontosan dokumentálja és megőrizze az elé kerülő műalkotások vizuális lenyomatát. Fotóinak döntő része festmények, szobrok és rajzok reprodukciója, de néha a műtermeket és a művészek arcvonásait is lencsevégre kapta. Az 1920-as évektől kezdve ő lett a „párizsi festők fotósa”. A művészek és a galériák kézről kézre adták, dolgozott a legendás Függetlenek Szalonján és az Őszi Szalonban, megrendelői közé tartozott többek között Matisse, Robert Delaunay és Brancusi. Az eredmény: olyan felvételek szinte végeláthatatlan tömege, amelyek a művészettörténészek és a kutatók számára ma is felbecsülhetetlen tudományos értékkel bírnak.
A magyar művészek közül többek neve is megjelenik Marc Vaux közel 130 ezer darabot számláló, közel ötezer művész alkotásait dokumentáló fotóanyagában. Csáky József szobrai, Kassák Lajos, Farkas István, Medgyes László, Tihanyi Lajos, Vértes Marcell és Fried Tivadar festményei mellett érdekes módon Járitz Józsa képviselteti magát a legtöbb reprodukcióval. Ezek a fotók nemcsak a magyar művészek párizsi jelenlétéről tanúskodnak, hanem arról is, hogy a magyar avantgárd az 1920–30-as években is szervesen kapcsolódott az európai modernizmus fő áramlataihoz.
Egy modern nő Párizsban
A Marc Vaux archívumában fellelhető nem kevesebb mint 35 festmény és egy rajz arról tanúskodik, hogy a montparnasse-i festők kedvenc fotósa minden valószínűség szerint egy komplett Járitz-kiállítás művészi anyagát dokumentálta az 1920-as évek végén. A tehetős kereskedőcsalád második gyermekeként 1893-ban született fiatal hölgy ekkor már öt éve a művészet fővárosában élt. Gyermekkora nagyobb részét Pasaréten töltötte, majd a Glatz Oszkár és Iványi Grünwald Béla magániskolájában szerzett művészi ismeretek birtokában, Vaszary János ösztönzésére és segítségével indult el Párizsba 1924-ben.
A következő hat esztendő rendkívül inspiráló eseményei természetesen 1969-ben írt memoárjának lapjain is megelevenednek: „Kölcsön pénzen vettem gramofont, megtanultam a modern táncokat. A Beöthy testvérek segítségével plakátokat ragasztottunk ki az Odeon környékére, ahol is a színházzal szemben levő Café Voltaire felső helyiségében termet béreltem, és csodák csodájára jöttek a növendékek. Egy óráért 45-50 frankot kaptam, ami sok pénz volt akkor. Növendékeim között volt például Mondrian, két híres német táncos, és a világ legkülönbözőbb fajtái. Itt ismertem meg nagy angol mecénásomat Basch Edit festőnő által, aki később barátnőm lett, és akinek apám után talán a legtöbbet köszönhetek.”
Párizs művészettel telített atmoszférája tökéletes erjesztő közegnek bizonyult a minden új irányzatot és mozgalmat szimpátiával figyelő fiatal magyar festőnő számára. Szinte minden 20. századi modern eszme megérintette: feministának vallotta magát, a francia fővárosból Budapestre hozta a naturizmus gondolatát, miközben a magyar mozdulatművészet egyik korai, nagy tehetségű képviselőjeként tartották számon, akinek gondolkodását meghatározták a jóga és az antropozófia tanításai. Nem meglepő tehát, hogy Párizsban is egy rendkívül izgalmas, modern eszmékkel és művészettel átitatott közegben dolgozott. A Marc Vaux által készített festményreprodukciók, valamint naplók, levelek, memoárok és egyéb dokumentumok tanúsága szerint Járitz párizsi évei során egy izgalmas baráti háromszög tagjaként alkotott. E női triumvirátusnak rajta kívül a világhírű magyar–indiai festőnő, Amrita Sher-Gil, valamint az őt legalább négy alkalommal lefestő Basch Edit volt a tagja.
Festő-barát-nők: Amrita Sher-Gil, Basch Edit és Járitz Józsa
Hármójuk közül Járitz érkezett legkorábban Párizsba: míg Basch 1928-ban, Amrita pedig egy évvel később jutott el a francia fővárosba, addig ő már 1924-től ott élt. Sajnos kortárs tudósítást alig találunk pályájának erről az időszakáról, csupán Dénes Zsófia számolt be a vele való találkozás élményéről: „Mikor fél évvel ezelőtt kinn jártam Párizsban – olvashatjuk a Színházi Élet egyik 1927-es számában –, a magyar festők egyértelműen azt mondták nekem, hogy a párizsi magyar kolónia egyik legjelentősebb festőnője Járitz Józsa. Ezek után elindultam műtermébe, és Párizs egyik elővárosában, vad, elhanyagolt, gyönyörű kert hátsó pavilonjában vagy ötven falra aggatott képe között megtaláltam a magyar piktorínát.”
Basch Edit és Járitz szoros baráti- és munkakapcsolatára leginkább a fennmaradt művek, valamint a Marc Vaux által készített műtárgyfotókról ismert lappangó alkotások adják a legfőbb bizonyítékot. Ezek között több olyan is akad, amelyek alapján biztosra vehető, hogy a két festőnő egy ideig ugyanabban a műteremben, ugyanazokkal a modellekkel, sőt egyazon időben alkotott. A festménypárok közül a Fiatal lány aktja és az Amerikai fiú két-két példánya közül mindeddig csupán a Basch Edit által festett vásznak kerültek elő, míg a Járitz-képek hollétéről a mai napig nincs tudomásunk: csupán fényképekről ismerjük őket.
A közelmúltban előkerült, most bemutatott festmény szintén Járitz Józsa és Basch Edit inspiráló festői kapcsolatát bizonyítja. A korábban csak Marc Vaux reprodukcióiról ismert képek közül végre előkerült a Járitz Józsa által festett példány. A közel száz esztendőn át lappangó, tökéletes állapotban fennmaradt alkotáson egy női akt látható drapériával borított széken, áttetsző függönnyel letakart, osztott műteremablak előtt ülve. A két képet, illetve fotóikat egymás mellé téve egyértelmű, hogy Járitz egykor közvetlenül a modellel szemben dolgozó, így annak frontális látványát rögzítő Basch Edit mellett, tőle jobbra állította fel festőállványát. A frappánsan választott megvilágítás, a formákat enyhén feloldó, a színeket sejtelmessé tevő ellenfény Járitz jellegzetes, szálkás ecsetkezelésével együtt időtlen, transzcendens hangulattal, szimbolikus kisugárzással telíti a látszólag profán témát. A szűk kivágat, a finom tónusátmenetekkel modellált test tömbszerű formálása, a hangsúlyosan szimmetrikus beállítás és a távolba tekintő szem az egész figurát szoborszerűvé teszi, így a tünékeny látvány pillanatnyi élménye helyett az örökkévalóság érzését kelti a nézőben.
Az Amrita Sher-Gilt – egy sajnos még lappangó portrén – megörökítő Járitz Józsa Párizsi modell című képe nem csupán az életmű egyik legizgalmasabb darabja, de az inspiráló kapcsolatokkal átszőtt, stílusok és irányzatok kavalkádjával jellemezhető École de Paris történetében és a nőművészet egyre élénkebb érdeklődést kiváltó múzeumi közegében is kitüntetett figyelmet érdemel.
Molnos Péter