Párizsba szakadt művészet
Csernus Tibor 1964-ben távozott végképp Párizsba, alig egy év múlva követte pályatársa Szabó Ákos is a Galerie Lambert igazgatójának hívására. Csernus a rendszerváltást követően rendszeresen kiállított Budapesten, Szabó Párizsban felépített művészeti életpálya alig vált követhetővé szülőföldjéről. A különösen sűrű szövésű 60-as évekbeli magyar képzőművészeti élet egyik újrafelfedezésre váró életművét mondhatja magáénak. A most vizsgált alkotásra a Csernus körül megszülető szürnaturalizmus mellett a franciás gesztusfestészet gyakorolt nagy hatást, amivel itthon a Zuglói kör tagjai kísérleteztek az 1960-as évek első felében. A virtuóz elkenésekkel és csorgatásokkal kialakított „zsibongó” foltok harsány expresszív kompozíciót rajzolnak ki a fehér alapfelületen. A lüktető, színes formák között félig kivehető egy csendélet kompozíciós tömege, a Zuglói iskolát is jellemző „motívumrejtő absztrakció” szellemében. A kép bal felső sarkában egy trikolór vetül a fehér falra; ez nem véletlen, hasonló piros-fehér-zöld „zászlót” látunk Tót Endre 1966-os farostra festett absztrakt expresszionista tábláján (Kompozíció, 1966), de az amerikai hard edge-et népi motívumokkal „magyarító” ipartervesek (Nádler István, Bak Imre, Keserül Ilona stb.) gesztusai is rokoníthatók.
Szürnaturalisták között
Szabó Ákos ahhoz a nagy nemzedékhez tartozik, amelyik a kötelező szocialista realizmus mocsarából Bernáth Aurél vezetésével jutott el egy érzékien művészi, virtuózan látványfestő, mégis modern és újszerű kifejezési módhoz. Szabó gimnáziumi éveiben Lakner közeli barátja volt, majd a főiskola elvégzése után a – legtehetségesebb Bernáth-tanítványnak hívott – Csernus Tibor szürnaturalista körében alkotott. A szürnaturalizmus a háború utáni magyar festészet első saját jogon megszülető modern irányzata volt, ami a figurális látványfestészetet ötvözte a Max Ernst-i szürrealista felületképzés változatos eszköztárával: késsel és fésűvel elkent festék, frottázs, visszakaparás, cuppogtatás, szivárványszínű lüktetéssel előadva. A stíluskörnek nevet adó Perneczky Géza műkritikus a Csernus „iskola” szűkebb belső köréhez sorolta a fiatal Laknert és Szabó Ákost, jelezve, hogy a „tanítványok” művészete sok esetben már más irányba kanyarodott a 60-as évek derekára.
Búcsú előtt
Szabó 1964-ben robbant be a művészeti köztudatba a székesfehérvári Téli Tárlaton bemutatott, vibráló részletektől nyüzsgő, szürnaturalista képeivel. (Ezek egyike, a híres Búcsú ma már a Nemzeti Galéria kollekciójában található; Perneczky – szemben a székesfehérvári katalógussal – a Nyugalom címűt emlegeti.) Szabó – Párizsba települése előtti – utolsó magyarországi bemutatkozására a legendás rákosligeti kultúrházban került sor 1965-ben. Egyéni kiállítását a későbbi neoavantgárd szellemi vezér, Erdély Miklós nyitott meg. Korai munkásságának legjobb összegzése így Erdélytől származik: „Témáinak látszólagos esetlegessége, megkörnyékezhetetlenül nyers színei, vízióinak minden hagyományos hunyorgást mellőző élessége, a festői technika és rajztudás szokatlanul gátlástalan alkalmazása mind arra utal, hogy a stílusa mélyebb, alapvetőbb döntés következménye, mint amit a művészettörténet által számon tartott festészet megkövetelne tőle.” A most vizsgált kép ebben a korszakban készült, a haza szürnaturalizmus és a franciás gesztus festészet találkozásának különleges dokumentuma, nem véletlen vitte magával alkotója Párizsba, ahonnan hosszú kitérő után talált csak haza.