A MEGÚJÍTOTT TRADÍCIÓ
Az európai művészet az 1920-as évekre túljutott a tradicionális kereteket felszámoló formai újítások, a múlt értékeit sutba vető kísérletezés korszakán. A lecsendesedés, a lehiggadás ideje következett. A hagyományos festői értékek visszakerültek státuszukba, a közvetíteni kívánt tartalom, a mesterségbeli tudás, a kiérlelt, lezárt kompozíció újra fontossá, a kvalitás mércéjévé vált. Az expresszionizus kavargó torzításai helyett józan, szigorú, leíró jellegű formaadás, hangsúlyos, éles körvonal jellemzi a korabeli festők modorát, soroljuk őket – hazájuk földrajzi elhelyezkedésétől függően – akár az art deco, a novecento italiano vagy a neue sachlichkeit követői közé. Magyarországon ezek a stílusjegyek a római iskola legtöbb tagjánál megjelentek, de olyan alkotók munkásságát is hosszú időn keresztül jellemezték, mint Bortnyik Sándor vagy éppen Bene Géza. Senkinél sem jelentek meg azonban olyan tisztán és átütő erővel, mint Kontuly Bélánál. Zománc-símaságú felületei, hűvös és precíz komponálása, leheletfínom tónusátmenetekkel operáló formaadása és artisztikus koloritja egy éteri világ tökéletes harmóniáját eleveníti meg.
A teret jelző síkok, az ábrázolt formákat határoló felületek konstruktív kezelése fontos jellemzője Kontuly festészetének. 1935-ben, az izmusok formabontó stílusát bírálva, saját művészi hitvallását a következő szavakkal jellemezte: „A közelmúlttal szemben az erkölcsösségig szigorú rajz, a lezárt, szinte építészeti formák keresése, a tárgyak lokálszínével, mint képelemekkel való tudatos bánás, általában a kép »megépítése« a cél.” Kontuly tehát a készülő festményt egy logikus egyensúly elérése érdekében formálta, amelyben az ábrázolt elemek egyenrangúak és helyüket a konstrukció belső szabályrendszere jelöli ki. Többek között ezzel a végletesen tudatos képszerkesztési alapállással magyarázható, hogy kompozícójába feliratokat illesztett, és azok látványos tipográfiájával tovább hangsúlyozhata művének geometrikus karakterét. Ezzel a módszerrel természetesen a kép értelmezési tartományát is kibővítette, hiszen a stilizált utcarészleten, a kávéházi árnyékolón feltűnő „Vermuth” és a sárga falon olvasható „Olio Sasso” olyan márkanevek, amelyeket olvasva a kép korabeli nézője önkéntelenül kapcsolatot talált a mű és saját itáliai emlékei között. Mindkét felirat ugyanis az olasz utcák leggyakrabban feltűnő reklámjai közé tartozott a harmincas évek folyamán: a Cinzano és a Martini család cégeinek torinói eredetű, világhírűvé vált likőrbora és a liguriai olajbogyóból készült olivaolaj ezekben az években a külföldiek szemében egyet jelentett a modern Itáliával.
BESZÉDES CSENDÉLET
A csendélet látszólag a képzőművészet legalkalmasabb műfaja a szín- és formaproblémák világos megfogalmazására, a tisztán festői feladatok megoldására. Egy-egy tárgy, virág vagy éppen gyümölcs nem lehet más, mint pusztán önmaga, fényt elnyelő és visszatükröző felület, amelyek együttesét a művészi teremtő erő rendezi festői kompozícióvá. Vonal és szín, rajz és festés, ritmus és szerkezet – semmi történet, semmi önmagán túlmutató illusztratív tartalom: „csupán” színtiszta festészet. Nem véletlen, hogy az új utakat kereső, a látványt tudatosan analizáló modern művészet éppen ezt a műfajt kedvelte a legjobban. Mindezek ellenére hibát követnénk el, ha Kontuly Béla most vizsgált festménye kapcsán a primer formai megközelítésre koncentrálva megfeledkeznénk a műfajban rejlő minden tartalmi utalásról és asszociációról.
Az elmúlt évtizedek publikációinak nyomán ma már általánossá vált az a műtörténeti megközelítés, amely a 17. századi németalföldi csendéletek legtöbbjében bonyolult moralizáló utalásokat, népszerű, korabeli közmondások erkölcsi tanulságait fedezi fel. Ezek az alkotások a látvány mögé bujtatott képi rejtvényként állnak előttünk: tartalmuk, rejtett utalásaik a „megoldókulcs” ismeretében szinte mechanikusan felfejthetők, dekódolhatók. Lehámozott héjú citrom, feltört kagyló, félig telt pohár vagy éppen egy hamvas szirmú virágra szálló légy – az ábrázolt valóság egyes részletei így váltak egy bonyolult, távoli képzettársításokra vezető szimbólumrendszer elemeivé.
E fenti néhány mondat csupán szűkszavú, felszínes utalás, amely hevenyészett vonásokkal festi fel a most vizsgált festmény művészettörténeti előzményeit. A Csendélet kaktusszal és narancsokkal igazi festői hitvallás: alkotójának tisztelgése az előtt a kultúra előtt, amely római ösztöndíjasként éveken át befogadta és későbbi sikereit megalapozta. Kontuly látszólagos esetlegességgel összeállított tárgyegyüttesének szinte minden eleme a mediterrán világ, az iltáliai élet szimbólumaként értelmezhető. A kék csíkos kávéscsésze, a narancs, a bor és az utcai feliratokkal megidézett élvezeti cikkek, a vermuth és az olivaolaj annak a városnak állít emléket, amely Kontuly számára a legfontosabb, életreszóló élményeket adta: Róma inspiráló atmoszféráját idézi meg. A csendélet további alkotóelemei közül a kaktusz a húszas évek Európáján végigsöprő újklasszikus hullám szinte kultikus növényévé vált: portrék és csendéletek gyakori motívuma volt, elsősorban a német Neue Sachlichkeit művészeinek körében. A terasz mellvédjén jobb oldalon látható cserepes növény, a lírai nevű kerti holdviola rendkívül dekoratív, ezüstpénzre hasonlító maghüvelyeivel kelthette fel a festő érdeklődését: a kaktusszal együtt tökéletes választásnak bizonyult ehhez az éteri tisztaságú, hűvös és elegáns kompozícióhoz.
Kontuly Béla most bemutatott alkotása a modern magyar festészet egyik legszebb csendélete, tökéletes példája annak a letisztult, hűvösségig elegáns stílusnak, amely az 1920-as évek második felétől egész Európát meghódította. A Csendélet kaktusszal és narancsokkal nem csupán a korabeli olasz realizmus legnagyobbjaival, Felice Casorati és Ubaldo Oppi alkotásaival állítható párhuzamba, de állja a versenyt a német neue sachlickeit és a francia art deco számos világhírű remekművével is. Nemzetközi rangú műalkotás, amely a világ bármely múzeumában méltó módon képviselné a harmincas évek magyar festészetét.
Molnos Péter
A FELÜLETRŐL
A festmények kezelésének és bemutatásának egyik örök dilemmája a lakkozás és a tisztítás kérdése körül forog. Annak eldöntése, hogy egy műalkotás esetében mi a leghelyesebb magatartás, körültekintő elemzést igényel. Vannak festmények, amelyeknél a megsárgult lakk eltávolítása szinte kiszabadítja, lélegzethez juttatja a képet, azt érezzük, hogy végre közvetlen kapcsolatba kerülhetünk az eredeti felülettel, megismerhetjük a művész valódi szándékait. Máskor azonban úgy tűnik, hogy a régi lakkozás letisztítása megfosztja a festményt valamitől: a múlt nemes patinájától, az idő múlásának láthatóvá váló esztétikájától, a színeket összefogó és harmóniába rendező diszkrét tónusfátyoltól. Ráadásul akadtak olyan művészek, akik mintha tudatosan beszámították volna képeik hatóerejébe a rájuk festett lakkok aranysárgává érő ragyogását. Többek között gróf Batthyány Gyula és Kontuly Béla – egyes korszakaikban és műveik bizonyos csoportjai esetén – ezek közé a festők közé tartoztak. A most bemutatott csendélet is fokozott óvatosságot igényel: a művész által használt eredeti lakk nemes ragyogása hozzájárul e korszakos remekmű kivételes értékéhez.
Irodalom:
- Zwikl András: Kontuly Béla (Miskolc, 1904–Budapest, 1983). In.: Felfedezett és felfedezésre váró életművek. Konferencia 1995. Szombathelyi Képtár. Szombathely, 1998.
- P. Szücs Julianna: A római iskola. Budapest, 1987.
- Bizzer István: Kontuly Béla. Budapest, 2003.