Irodalom
Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2008.
Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina, Budapest, 1979.
Passuth Krisztina: A magány színei. Magyarország, 1972/20., 27.
Szabadi Judit: Gulácsy Lajos. Budapest, Corvina, 1969.
Szerb Antal: A világirodalom története. II. Révai, Budapest, 1941.
Színművészeti Lexikon. II. kötet. Szerk.: Schöpflin Aladár, Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, Budapest, 1929.
- j.: A mai színházi est. Operaház. Pesti Napló, 1913. október 12.
(m. a.): La Traviata. Magyarország, 1908. május 29.
Képeslapok világa
A Comói-tóra néző hotel teraszain elegáns urak és díszes kalapos hölgyek üldögélnek. Gulácsy Lajos képzelete előtt megelevenedik az előkelő szállóvendégekkel teli épület az álomszerű tavaszi délutánon. Körben dús vegetáció, zöldellő domboldal, lombos fák és ég felé törő ciprusok. Középen rózsaszín ruhás, kalapos hölgy ül karosszékében, egy öltönyös fiatalember épp széket húz mellé, mögötte egy pincér virágcsokorral közeledik. A parton lent kis társaság, akik a tó vízében és a távoli Monte San Primo csúcsaiban gyönyörködnek. Gulácsy változatos ecsetkezeléssel jelenítette meg a látványt. A pár színfoltból felépített figurák na’conxypános fantáziavilágának bájosan elnagyolt teremtményei, a levelek hol pettyezettek, hol elnagyolt, széles vonásokból épülnek fel, a tó tükre vízszintes sávokból rétegződik egymásra, az égbolton tépett felhők kergetik egymást. Máshol a művész hagyja kikandikálni a tábla barnás alapszínét – Rippl-Rónaihoz hasonlóan –, vagy az ecset nyelével karcolja vissza a mintázatot, mint a piros napernyő peremén. A kép egy különösen érzékeny lélek foltköltészetté átvarázsolt, színgazdag festői remeklése a Comói-tó gazdag vendégeinek képeslapokra illő idilli világából, abból a korból, amikor még Madonna és George Clooney helyett a brit arisztokrácia ejtőzött a szépséges környéken.
Gulácsy első monográfusa, Szíj Béla szerint a festmény a művész alkotói örömét rögzíti: „A víz, a part, a dombok, a ciprusok, az apró kávézók és szállóépületek mint egy érzékletes látomásnak az építőkövei alakítják a képet, s megmutatják, hogy ez a táj mennyire megadta Gulácsynak az alkotói örömet. Megértetik, hogy miért sietett oda akkor is, amikor már »túl volt« az itáliai történetiség nagy ihletésein. A napfény hasonló erővel jár át mindent, mint a négy-öt esztendővel régebben festett Zarándokok hazatérése című képen. De akkor még az impresszionista és szimbolista-szecessziós formanyelvet egyéni módon megszólaltató művészt láttuk! Most a stílushatárokat határozottabban átlépő s a maga alkotta kifejezésformákkal szabadon színre lépő Gulácsy áll előttünk. […] A színekben és a formák nagy lendületű csoportosításában a mediterrán fényharsogással egyenlő értékű belső emberi hevületek tükröződnek. A képalakítás a boldogító érzés közvetlenségét követi.”
Hotel Camilia
A szakirodalom több címen is számon tartja a festményt, a Marosvölgyi Gábor-féle katalógus szerint hivatalosan Cadenabbia címen fut, de korábban Comói kávéházként is ismerték és – feltételesen – az 1805-ben a Lago di Garda felett címen. A bizonytalan helymeghatározás miatt érdemes közelebbről megvizsgálni a művet. A festmény bal alsó sarkában minden kétséget eloszlat a falu cirkalmas írással feljegyzett neve: Cadenabbia. A konkrét villát az épület oldalán hangsúlyos betűkkel olvasható „Hotel Camilia” felirat segíthet beazonosítani, de a Comói-tó partján álló kicsiny település története nem ismer ilyen szállodát. Gulácsy festészetében a valós élmények és az irodalmi utalások folyamatosan keveredtek, képein feltűnik Hamlet, Ophelia, Dante Beatricéje vagy éppen Homais úr a Bovarynéból. A kultúrtörténeti kutatások alapján az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy itt sem egy hétköznapi hotelről van szó, hanem egy olyan fantázia szülte épületről, amelyet Gulácsy festői képzelete teremtett meg, összekapcsolva a Villa Margherita Ricordi sárga neoreneszánsz tömbjét a hozzá fűződő legendás történettel, mely szerint e falak között komponálta Verdi a kaméliás hölgyről szóló nagy operáját, a Traviatát.
A Traviata miatt kaphatta a villa – Gulácsy képén – a Hotel Camilia nevet, és ez alapján azonosítható a teraszon üldögélő nő a szépséges párizsi kurtizánnal, a „kaméliás hölggyel”, akihez egy hódolója épp egy kaméliacsokrot küldet, míg a levegőben rózsaszín-fehér szirmok repkednek. Fiatal szeretője széket húz mellé, hogy együtt csodálják a villa teraszáról nyíló páratlan kilátást. Fentről a szálló vendégei tekintenek le rájuk, a parton távoli üdülők alakjai tűnnek fel. Ez a fajta, álmokból és realitásból szőtt komponálás pont megfelelt Gulácsy századfordulós szimbolizmusban fogant esztétikai világának. Ahogy a Művészetről szóló írásában leszögezte: „Művész teljesen normális nem lehet. Csapongó fantáziája ne tűrjön sablonokat, szabadon, befolyásolatlanul alkossa műveit.”
A kaméliás hölgy
„Valahányszor új darabot játszottak, bizonyos volt, hogy ő is megjelenik a színházban, mégpedig három dolognak kíséretében, melyet maga elé tett földszinti páholyának bársony kárpitozású karfájára: távcsövét, egy bonbonos zacskót és végül egy kaméliabokrétát. […] Soha más virág nem díszítette, mint kamélia, és ezért Bajon asszonyságnak virágosboltjában röviden a »kaméliás hölgy«-nek nevezték, s ez a név lassanként rajta is ragadt. Egyébként pedig tudtam, mint ahogyan mindenki tudta, aki Párizsnak bizonyos köreiben meg szokott fordulni, hogy Margit a legelegánsabb fiatalembereknek volt a kedvese” (Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy).
Gulácsy Itáliája
Bár 20. század eleji magyar művészet nagy különce, Gulácsy Lajos részesült akadémiai képzésben Pesten, az igazi festészeti „iskolát” számára Itália jelentette, Firenze és az ódon Velence. (Itt élt a századelőn barátjával, Sartorival, együtt készítették a régi mesterek múzeumi műveinek másolatait, megidézve a klasszikus műkincsek antik patináját.) Gulácsy képei és írásai taposták ki azt a múltba révedő, álmodozó szellemi ösvényt, amelyen később Szerb Antal és az Utas és holdvilág szereplői is jártak. Csupa költészet, régi korok históriáit és festményeit idéző kalandozás.
„Mások számára – magyarázta egy tanulmányában Passuth Krisztina – Olaszország múzeumország. Gulácsy viszont tökéletesen feloldódott a kanyargós utcák, szelíd vonalú márványszobrok és árnyékos parkok világában. Az egymás fölé hajló házakban, szűk terekben a megelevenedő múltat szerette, ebbe építette bele a jelent: a sikátorokban meghúzódó kis kávézókat, egy-egy elnyűtt, elfáradt figurát. Azokból az elemekből, motívumokból, amelyeket itt ismert meg, megrajzolta a maga álomvárosait, ciprusokkal, meredek lépcsőkkel, kutakkal. Szinte öntudatlanul járta be az egyes vidékeket (1902-ben Rómát, 1903-ban Firenzét, 1905-ben ismét Rómát, 1907-ben Comót stb.), s későbbi fantasztikus festményeihez itt gyűjtött anyagot. […] Különös módon nem annyira a látvány, mint valamilyen szöveg – vers vagy akár mondattöredék – vált számára képpé. Különösen könyvcímek ihlették vagy színdarabok.”
Gulácsy itáliai utazásainak egyik kitüntetett célpontja a legendás Comói-tó volt. „Mindennap a legszebb fölséges eszmék jönnek ezen a fölséges helyen, alig győzöm őket megfesteni, mindennap el vagyok a munkába merülve, dolgozom kedvvel, gyönyörűséggel” – írta anyjának 1907-ben. A következő évben a közeli Bellagióban időzött, majd pár évvel később, 1911-ben ismét visszatért a Comói-tó partjára. Olyan festmények adnak erről számot, mint például a Vasárnap délután Comóban (1911–1912, Magyar Nemzeti Galéria). Közben Balzac-, Wide- és Flaubert-könyveket olvasott, és építgette saját fantáziauniverzumát, a Na’Conxypant. Ekkoriban ejtette rabul Cadenabbia varázslatos szépsége is. Kedves tanulóévek című kézirata alapján Burne-Jones egyik barátjával, „egy öreg ismeretlen angol esztétikussal” itt beszélgetett festészetének különös karakteréről (csábító a gondolat, hogy épp a brit esztéta mesélt neki a Traviatáról). De itt született a Teázók Cadenabbiában című, 1911-es rajz (magántulajdon) is, amelyen egy csókos szájú kalapos hölgy igéz meg két lelkes fiatalembert – ahogy monográfusa, Szíj Béla írta, a „rokokó élményt” kapcsolva össze a valóság „impresszióival”. A nőalak érzékelhető hasonlóságot mutat a most vizsgált festményen (amely Szíj szerint „önfeledt festői és emberi kitárulkozás”) szereplő „kaméliás hölggyel”.
Nem kérdéses, hogy Gulácsy számára Cadenabbia kedves emlékeket őrzött. Egy regényhőse, Pauline Holseel szájába adva a szavakat, így idézte meg később: „Cadenabbia, te kedves fészek, ellátogatok hozzád, hogy viszontláthassam az elszállott kortól, leányöleléstől, játszi gyerekes kaczajtól tarkára színezett múltamat: fiatalságomat.” Vissza már nem tudott térni ide, csak képzeletében, mert az első világháború kitörése miatt idegrendszere felmondta a szolgálatot és soha többé nem épült fel lelkileg.
Traviata és a Comói-tó
Cadenabbia varázslatos hangulatú üdülőfalu a Comói-tó partján, amelyet a 19. században fedezett fel magának a brit elit. Kristálytiszta víz, jó levegő, ciprusok az utak mentén, meredek sziklák, karnyújtásnyira az Alpok lábának hófödte csúcsai. Tökéletes hely a kikapcsolódáshoz. Az elegáns villákban és hotelekben megfordult a viktoriánus társadalom krémje, Byrontól egészen az angol királynőig. Sok időt töltött itt Mary Shelley, a világhírű gótikus rémregény, a Frankenstein szerzője, de rendszeresen üdült a faluban később a német kancellár, Konrad Adenauer is. A kultúrtörténet legjelentősebb vendége mégis az olasz komponista, Giuseppe Verdi volt, aki itt írta háromfelvonásos operája, a La traviata egy részét.
A népszerű itáliai zeneműkiadó, Giovanni Ricordi építtetett a cadenabbiai vízparton egy neoreneszánsz nyaralóvillát a 19. század közepén, ahol a család vendégül látta a neves zeneszerzőt. A hagyomány szerint a rododendronokkal és rózsákkal teli kert kellős közepén álló Villa Margherita Ricordi elegáns épületében születtek meg a Traviata áriái. (A Ricordi család pedig komoly vagyont keresett a kották értesítéséből, hiszen a darabból örökké műsoron tartott klasszikus vált.) Verdi párhuzamosan dolgozott a Traviata mellett más operán is, a velencei La Fenice színház igazgatójával és librettistájával, Francesco Maria Piavével, többek között épp a festő Comói-tó partján. A korabeli kortárs kosztümökben előadott darab – talán szándékosan – megbukott a velencei premieren 1853-ban. A következő évben mégis újra műsorra tűzték, ekkor már 18. századi történetként. A közönség imádta, innentől kezdve nem volt megállás, a legjátszottabb Verdi-operák közé került, számtalan 20. századi filmváltozattal.
A Traviata a mindent elsöprő romantikus szerelem és a boldogság útjába álló tragikus áldozatvállalás megindító története. Igazi 19. századi alapsztori, élethabzsoló kurtizánnal, nőket kitartó arisztokratával, fiatal hősszerelmessel, megtalált boldogsággal, összeütköző társadalmi elvárásokkal, halálos betegséggel, a családért vállalt bírhatatlan áldozatokkal, megtört szívekkel és végül a tragikus megtisztulással. Mindehhez a díszletet és a hátteret a szerelmi csatákkal és bálokkal teli nagyvilági Párizs biztosítja. Itt történik meg a nagy átalakulás, a romantika és a Szent Szövetség Európájának Pretty Woman története: a gazdag márki által kitartott fiatal kurtizánból – a megváltó igaz szerelem hatására – önfeladó, az élet habzsolásáról lemondó, tragikus halálában fehér látomássá felmagasztosuló hősnő válik. A rajongó ifjú szerelmes a vidéki nemesúr, Alfredo Germont, a meg nem érdemelt luxusban élő „félvilági” szerelme pedig Violetta Valéry. (Maga a „félvilági” szó a párizsi kurtizánok látszatéletére és tünékeny gazdagságára utal; ifjabb Alexander Dumas egyik színdarabja, a Le Demi-monde tette népszerű kifejezéssé a 19. század derekán – és az ő neve nem véletlenül merül itt fel!)
A Traviata történetének erőssége az érzelgős, szenvedélyes szerelmi történet és a párizsi gazdag elit élvezeteket habzsoló hedonizmusának párhuzamos valósága. Miközben a főszereplők szerelembe esnek, majd elveszítik egymást, a nagyvárosban folyamatosan zajlik az élet: estélyek követik egymást, hajnalig tartó tánccal, kacér kalandokkal, vagyonokat felemésztő kártyacsatákkal, és persze a híres Pezsgőáriával (Brindisi), amely mind a mai napig minden klasszikus operamix stabil alapdala: „Libiamo ne’ lieti calici…” A Gulácsy-festménnyel egyidős, 20. század eleji magyar fordítással szerint: „Csak szédülj a borba, a mámorba, / Szürcsöld a kéjt hölgyed ajkán.”
Pezsgőária (Brindisi), Libiamo ne’ lieti calici...
ALFRÉD
Csak szédülj a borba, a mámorba,
Szürcsöld a kéjt hölgyed ajkán,
mert szárnyal a perc, mint a szél sodra,
Vesd el a gondot a bút!
Ha végigreszket a lelkeden
A bornak édes kéje,
A női szem édes fénye
Elbűvöl és lángra gyújt.
Csak szédülj a borba, mámorba,
Vesd el a gondot, a bút!
KAR
Ah! Igyál, szédülj borba, mámorba
Vesd el a gondot, a bút!
VIOLETTA (föláll)
Víg társak! Kedv nélkül az élet börtön,
Ne tűrjük meg itt ki józan,
Mert minden csak hóbort földön,
Ah, egyetlen jó a kéj!
A szép kor oly gyorsan elrepül,
Mint rózsaszálról az illat
És hűvös mélyén a sírnak
Vár ránk a bús, nagy éj.
Víg társak! Kedv nélkül az élet börtön,
Egyetlen jó a kéj!
KAR
Ah! Csak tombolj, hadd csengjen a serleg,
Töltsük az éjet víg dallal!
Ha virrad a rózsás hajnal,
Hadd süssön ránk a napfény!
(Lányi Viktor fordítása, 1913)
La dame aux camélias
A Traviata a rokokó erotikától fülledt, Madame de Pompadour-i világban játszódik, a szövegkönyv utasítása szerint 1700 után. Pedig Verdi nem egy kosztümös régi históriát dolgozott fel az operában, hanem a 19. század közepének modern szentimentális bestsellerét, a Kaméliás hölgyet. Az eredeti szerző ifjabb Alexandre Dumas, a Három testőrt is jegyző idősebb Dumas sztáríró széplelkű drámaíró fia, aki 1848-ban, fiatalon vetette papírra a saját kalandjaiból merített Kaméliás hölgyet (La Dame aux camélias). A villámgyors sikert arató szerelmes regényből pár évvel később megírta a színpadi változatot is, amelyet 1852-ben mutattak be a párizsi Vaudeville Théâtre-ban (és ott ült a nézők között Verdi is feleségével). A darab meghódította a közönséget, és örök klasszikussá vált: folyamatosan játszák a világ nagy színházaiban.
Dumas 19. század közepén játszódó történetében a kaméliás hölgy neve Marguerite Gauthier, míg a hősszerelmes az ifjú Armand Duval. Bár a regény dramaturgiai íve egészen más, mint az opera librettójáé, az alapkonfliktus semmiben nem különbözik. (A legjelentősebb eltérés, hogy a regényben Armand utólag értesül levelekből, hogy szerelme csak az apja kérésére-könyörgésére hagyta el, míg az operában a „megtisztuló” Violetta halálos ágya mellett ott térdepel a férfi, tőle tudva meg a drámai igazságot.) A kaméliás hölgy szépséges, törékeny figurája viszont azonos. Ahogy Dumas leírta páratlan szépségét (Csergő Hugó fordításában): „bájos szépségéhez foghatót keresve sem lehetett találni. […] Kasmírja mögül, melynek vége a földet söpörte, imitt-amott kilátszottak selyemszoknyájának bő fodrai, kebléhez szorított prémes karmantyúját pedig, amelyben kezét melengette, ügyesen elrendezett fodrok vették körül, úgy, hogy a legkövetelőbb szem sem talált kivetnivalót abban, ami a vonalak finom körrajzát illethette. Csodás kis feje kacérkodásra volt teremtve. […] Aki maga elé tud képzelni egy leírhatatlanul bájos, ovális arcot, melyet két gyönyörű fekete szem tesz élénkké, szemöldököt, amely oly tökéletesen ível, mintha oda volna festve, rózsaszínű arcot, finom egyenes orrot, melynek orrlyukai a lélegzetvételnél szinte remegni tetszenek az érzéki mámor után való vágytól, és végül szabályos, kicsiny szájat rajzol ebbe az arcba, az maga előtt láthatja ezt a gyönyörű, tökéletes főt. Kicsiny ajkait félig nyitva tartotta, úgy, hogy gyöngyhöz hasonló fogsora kivillant mögüle; arcbőre pedig hamvas volt, mint az őszibarack, amelyet még nem érintett emberi kéz. […] Pezsgő élete ellenére is valami szűzies, sőt gyermeki kifejezése maradt az arcának, és ezt a jellegzetességet, anélkül, hogy okát ismernénk, meg kell jegyeznünk.”
Művészek és kurtizánok
Ifjabb Dumas megértette a rosszra sorsra szánt fiatal kurtizánok életét és kényszerű társadalmi helyzetüket, saját kora Mária Magdolnáit látta bennük, akik a szenvedés és a szerelem útján üdvözülhetnek. Ahogy Szerb Antal írta A világirodalom történetében: „Máig is mindenki ismeri Gautier Margitnak, a tisztalelkű, tüdőbeteg kurtizánnak szomorú történetét, színdarab, opera (La Traviata) és film halhatatlanította azóta. A romantika regényírói síkra szálltak a társadalom kitagadottjaiért; a Második Császárság szentimentális és igen szerelmes természetű korát csak egyfajta kitagadott érdekelte, de az nagyon: a Kaméliás Hölgy nyomán a megható demimonde-regények [félvilági nőkről szóló írások] áradata indult meg.” Dumas a mű bevezető fejezetében írja, hogy „őrizzük meg bocsánatukat azok számára, akik már el is vesztek a földi vágyak kohójában, és akiket már csak a reménység vezethet”.
A regényíró nem véletlenül volt megértő hősnőjével, hiszen a Kaméliás hölgy nagyon is valóságos szerelmi viszonyát fogalmazta át szépirodalmi formára. A modell a szépséges párizsi kurtizán, Marie Duplessis volt, aki fiatalon halt meg tüdőbajban, de addig számos rajongót szerzett, köztük magát Dumas-t, aki egy évig volt a szeretője, utána pedig a világhírű sztárművészt, Liszt Ferencet. A zongoravirtuóz úgy jellemezte őt, mint a nagybetűs „Nő valaha élt legteljesebb megtestesülése”. Marie Duplessis sétakocsikázott, színházba járt, gazdag grófok és művészek tartották ki, éppúgy, mint a regényben és az operában, egészen korai haláláig. Ő vált a „kaméliás hölggyé” Dumas tolla alatt, majd szoprán énekessé Verdinél, végül pedig – feltételezésünk szerint – rózsaszín kalapos szépséggé Gulácsy festményén.
Gulácsy korának kaméliás hölgyei
Az opera hamar eljutott Magyarországra, a Nemzeti Színház már 1857-ben bemutatta Tévedt nő címmel (sokáig így vagy A bukott nőként szerepelt itthon, míg át nem vették a nemzetközi Traviata címvariánst). Ugyanott játszották Dumas Kaméliás hölgyét is Gauthier Margit címmel. A darab a századfordulón már Kaméliás hölgyként futott P. Márkus Emília főszereplésével, de ha úgy alakult, a neves párizsi színésznő, Sarah Bernhardt játszotta a címszerepet, akit Mucha is megörökített szecessziós kaméliái társaságában. A drámáért a kritika és a közönség is lelkesedett, teljességgel kizárható, hogy épp a színházért és irodalomért rajongó, rendszeresen reneszánsz kosztümökben járó Gulácsy ne látta volna a népszerű színmű egyik feldolgozását sem. De a Traviatát is megnézhette az Operában, hiszen időről időre műsorra tűzték. Ahogy a Magyarország című lap kritikusa írta 1908-ban: „a Traviata tegnapi reprize szépszámú közönséget vonzott az Opera nézőterére. Négy év előtt adták utoljára a dallamosságánál fogva még mindig élvezetes dalművet, akkor is Arnoldson Sigrid-del »Valery Violetta« szerepében. A kedvelt svéd művésznő búcsúzását ebben a neki való alakításban kedves, barátságos ünneppé avatta a tegnapi közönség meleg, lelkes elismerése, amely a felvonások végén percekig tartó ovációvá fokozódott. […] Finoman tartózkodó volt az érzelmes momentumokban, az utolsó felvonás befejező jelenetében pedig, meg tudta rendíteni a hallgatót játékának erejévé. Elsőrangú énekművészetével a finom, intim hatásoknak egész sorát produkálta, különösen a nagy virtuozitással előadott koloratúrás részletekben, a briliáns cadenzában és trilla-láncolatokban.”
1913-ban, Verdi születésének századik évfordulóján ismét bemutatták a Traviatát a pesti Operaházban, a sokáig megszokott Tévedt nő címen. A friss fordítás Lányi Viktort dicsérte. Az előadásról a Pesti Napló kritikusa áradozott: „Verdi százados születési évfordulójára reprizt csinált az Operaház a Traviatából. A reprizből igazi zenei ünnep lett, Tango Egisto tette azzá. Ez a felújítás a maga valódi jelentőségében mutatta meg Tango karmesteri nagyszerűségét, ki merte volna álmodni is, hogy a mi Operaházunkban valaha is így énekelnek, így muzsikálnak! Az olasz karmester megjelenése első percétől fogva tudtuk, hogy az ő kezében van a színház zenei reneszánsza. […] A Traviata muzsikája Verdi legszebb életszakaszában keletkezett, de úgyszólván elhasználódott a népszerűségében és megkopottsága miatt nem is számították a költő legjobb művei közé. Tango muzsikus-ösztöne, finom ízlése letörölte a partitúráról az elhasználtság minden nyomát, újraéledtek a szép, nagy, széles melódiák, a szerelem, a boldogság, az öröm, a bánat, majd a szomorú hervadás hangulatai.” A rendezés visszahelyezte a darabot a rokokó korszakába, Lajos Fülöp 19. század közepi Párizsa helyett. Ezt ugyan a Pesti Napló kritikusa helytelenítette, de a 18. századi parókákért és kosztümökért rajongó, az Új Színpadnak rendhagyó színpadtervet is tervező Gulácsy – már amennyiben látta a darabot – aligha. Ha a Kaméliás hölgyhöz nem is rajzolhatott díszletet, megfestette rózsaszín kalapjában, a Comói-tó partjának egyik teraszán.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
