100 ÉVE AZ ELSŐ
Szinte hihetetlen, de igaz: az elmúlt száz évben Bohacsek Ede egyetlen olajképe sem bukkant fel a nyilvános műtárgypiacon. Sem árverésen, sem galériás kínálatban nem szerepelt tőle eladó festmény, mióta 1917 decemberében Kassák Lajos a MA legendás, Visegrádi utcai helységében megrendezte a művész hagyatéki tárlatát. 39 alkotás, köztük mindössze 6 olajkép került akkor a közönség elé, amelyeket – Kassák emlékei szerint – „pincéből, padlásról és egy ócska kamra sarkából” szedtek össze, hogy méltó emléket állítsanak a két esztendővel korábban, tragikusan fiatalon meghalt festőnek.
A 20. századi magyar művészet történetében sajnos nincs hiány a korán derékba tört, sokat ígérően induló, de fájdalmasan hamar véget érő alkotói pályákban. De még ezek között is döbbenetesnek hatnak azok a számok, amelyek Bohacsek Ede életművét jellemzik: 25 évet élt, a dokumentumok alapján összesen 6 olajfestményéről tudunk, amelyek közül csupán 5 vészelte át az elmúlt egy évszázadot. A fennmaradt pasztellek, tus- és ceruzarajzok száma alig néhány tucat – ennyi egy átlagos életmű egyetlen évében születik. A száraz tények ismeretében szinte csoda, hogy e páratlanul eredeti művészi teljesítmény nem tűnt el örökre a szemünk elől. Fennmaradása jelentős részben két nagy hatású, kivételes kvalitásérzékkel rendelkező embernek köszönhető, akik korán felismerték Bohacsek jelentőségét: a magyar avantgárd központi alakját, Kassák Lajost illeti a felfedezés dicsősége, míg Kállai Ernő azzal járult hozzá az életmű későbbi sikeréhez, hogy korszakos jelentőségű kötetében, az Új magyar piktúra lapjain szokatlanul hosszan méltatta a már akkor, 1925-ben is szinte teljesen elfeledett festői pályát.
KASSÁK VÁLASZTÁSA
Kassák Lajos egész élete során meggyőződéssel vallotta, hogy Bohacsek művészete a korai magyar avantgárd egyik legnagyobb teljesítménye volt. 1918-ban a MA folyóirat egyik számának címlapjára tette a Lévai házak című rajz fényképét, sőt az évek során két képet meg is szerzett az életműből, amelyeket mindvégig magánál őrzött: özvegye ajándékaként kerültek végül a Magyar Nemzeti Galériába és a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményébe. Az izmusok története című kultikus kötetében egyértelművé tette, hogy a MA körül csoportosuló művészek közül Nemes Lampérth József, Mattis Teutsch János és Uitz Béla mellett Bohacsek Edét tartja a legjelentősebb formátumú alkotónak.
SAJÁT ÚTON
A mai Románia területén, Karánsebesen született festő 1898-ban költözött Budapestre szüleivel, ahol 1903-tól – Tihanyi Lajos osztálytársaként – az Iparrajziskola óráit látogatta. Innen két esztendő után az Iparművészeti Iskolába került, kezdetben lakberendező növendékként, majd a szobrász szakosztály hallgatójaként folytatva tanulmányait. A tízes évek elején többször dolgozott a Szepességben, sőt néhány hónapot Münchenben is eltöltött. Az évtized elején került sor első kiállítására: 1910 novemberében a Művészházban debütált, ahol haláláig, 1915-ig szinte minden évben közönség elé került néhány alkotása.
Bohacsek művei szinte társtalanok a magyar festészet történetében. Az életmű két legjelentősebb darabja, a Magyar Nemzeti Galéria egykor Kassák Lajos hagyatékából megszerzett tájképe, és a most aukcióra kerülő festmény a hazai avantgárd nemzetközi rangú csúcsteljesítményei közé tartozik. A művek egyediségét és páratlan vizuális erejét az a furcsa paradoxon adja, hogy a népi naivitás, a mesterkéletlen, őszinte festői nyelv és a darabos formálás tökéletes harmóniában egyesül rajtuk a végletekig kimunkált szerkezettel, a redukált téralakítással és a szűk regiszteren megszólaló, precízen kiegyensúlyozott kolorittal. Bohacsek képe olyan, mint egy gyönyörű népdal: kevés hang, kevés szín, egyszerű ritmus, mégis egy egész univerzum tárul fel általa és a lélek legmélyére hatol. Hevesy Iván így foglalta össze e megdöbbentő erejű képek legjellemzőbb vonását: „Primitívsége csak látszólagos, a legkomplexebb és legszervezettebb rend van kubisztikus képein.”
Párhuzamait kutatva Magyarországon csupán Nemes Lampérth József vagy Bortnyik Sándor korai művei merülnek fel, míg hatását Moholy-Nagy László 1919 körül, még Magyarországon készült tájképein ismerhetjük fel. A világos geometrikus rend, a jellegzetes fény-árnyék kezelés és a zománcosan fénylő színek azt valószínűsítik, hogy a Bauhaus később világhírűvé váló mestere az 1917-es hagyatéki kiállításon alaposan tanulmányozta Bohacsek festményeit, így a most bemutatott alkotást is.
„Egyszerű és primitív” – írta Bölöni György, a Nyolcak talán legnagyobb hatású támogatója Bohacsek művészetéről a Világ című napilap hasábjain – „rafináltság nélküli, de egzotikus, mint egy ma született Van Gogh, vagy mint Henri Rousseau. (…) Különleges valaki ez a festő, társtalan és igen nagy művésznek induló, sőt már nagy művész, akinek munkáihoz már nincs semmi hozzátenni való, csak ámulni lehet felette, hogy van, hogy volt”. Ezt az ámulatot érzi a ma nézője is, mikor az életmű összesen öt ismert festménye közül az egyik legkiemelkedőbb darab végre „megmozdul” és új tulajdonost keres.
KORTÁRSAK BOHACSEK EDE FESTÉSZETÉRŐL
„Festészetének alapja tisztán érzésekben gyökerező és közvetlenül az érzéseken át megnyilatkozó népművészet. Minden helyhez kötődés és etnográfiai sallang nélkül. (…) Bohacsek fejlődésében semmi rokon ízét nem találjuk az ő idejében divatos szecesszionista zsonglőrködésnek. Művészete nem alkalmi produkció, hanem életforma, az egyetlen áthidaló befelé fordult önmagától a nagy formákban és színekben zengő mindenbe. (…)
Ha piktúrájának ez univerzális művészet felé segítő mestereit keresnénk, színexpressziójában Grecóhoz, romantikájában Bizánchoz, formalátásában pedig az üvegfestő primitívekhez kellene visszamennünk. Legfejlettebb munkái a törökbálinti tájak, tömegbekomponáltságukkal, a belső, pszichikai formák monumentalitásával és nagyszerű nyugalomba lefogottságával a finánc Henri Rousseau körül fejlődött francia új primitívekhez rokonulnak. Ami mégis mindenkinek elkülönbözteti tőlük, az Bohacsek szobrászi adottsága.” (Kassák Lajos: Bevezető Bohacsek Ede hagyatéki kiállításához. Ma, Budapest, 1918.)
„Bohacsek Ede is a MA felfedezettje volt. Finom, nagy tehetségű művész, akinek csak parányi oeuvre-je maradt fenn. Rövid ideig dolgozhatott, mert korán meghalt szegényen, elhagyottan, tüdőbajban. Az ő műveit mutatta be a MA második kiállítása: valamennyi munkát megvették! Művészetét nehéz volna ma már rekonstruálni, mert munkái szétszóródtak, és részben talán megsemmisültek. Két nagy és főművének tekinthető képe az én gyűjteményemben van. Néhány rajza van Szandai Sándor és Pán Imre grafikai gyűjteményében. A személyére vonatkozó adatokkal kívülem ma már talán csak Szigethy István grafikus rendelkezik, akinek közös műterme volt vele a világháború előtt.” (Kassák Lajos: Az izmusok története. Budapest, 1972.)
„Bohacsek mint tüdővészes viceházmester tengette életét és úgy is halt meg Budapesten még a háború alatt. Autodidakta volt, kinek művészetében tiszta, népies naivitás és szlávosan odaadó áhítat nyilvánult. És ez a nem kultivált, nem látszólagos, hanem teljesen ösztönös kezdetlegességű művész, akárcsak a tudatos és komplikált Czóbel, szintén síkviszonylatokban elhelyezkedő formákon át fejezte ki érzéseit. A bonyolult lelkű entellektüell és az egyszerű proletár érzései a romantikusan óhajtott, illetőleg az elsődlegesen adott kezdetlegesség síkszerű stílusában találkoztak. Mondanunk sem kell, hogy Bohacsek naivitása az üdébb, tisztább és igazabb. Ettől eltekintve azonban a síkszerűségre redukált téralkotáson kívül is akadnak rokon vonások a két festő művészetében. Czóbelhez hasonlóan Bohacsek is az estszürkületi tónusokba tört színeket kedveli. Az ő színskálája is a barnászöld, vörös és mélykék szín letompított árnyalatain halad végig. Ő is a szelíd lejtésű vonalak és a kedvesen egymáshoz bújó házak, bokrok festője, akárcsak Czóbel. Ez a hangulat egyik-másik képén valósággal meseszerű naivitássá tisztul.
Ennyi áhítatos odaadásra csak szláv lélek képes. Bohacsek szláv volt, ezért tudott magyar viszonyokhoz képest kivételesen csöndes és szelíd lírikus lenni.”
(Kállai Ernő: Új magyar piktúra 1900–1925. Budapest, 1990. 127–129.)
A festő – Bohacsek Ede – már halott, elköltözött fiatalon és ismeretlenül, s a képeit hagyta ránk, melyeket a Ma második kiállításán látunk.
Bohacsek szobrásznak indult, iparművészeti növendék volt, huszonhat esztendős, amikor meghalt, s félig az iskolapadokban, mégis olyan kiforrott ritka és kész festőtehetség, senkit sem utánzó és önmagát adó, amilyenhez a mi viszonyaink között nem vagyunk szokva. Egyszerű és primitív, rafináltság nélküli, de egzotikus, mint egy ma született Van Gogh, vagy mint - igaza van a katalógus előszavának – Henri Rousseau. Tiszta rajzok adják a kiállítás javát, pasztellek pár olajfestmény, szervesen összekapcsolódva, ugyanazzal a nagy összefoglaló erővel, szintetikus természetnézéssel, amelyeken nincs többé széthúzás, tiszta a cél, és kész az eredmény. Különleges valaki ez a festő, társtalan és igen nagy művésznek induló, sőt már nagy művész, akinek munkáihoz már nincs semmi hozzátenni való, csak ámulni lehet felette, hogy van, hogy volt, és itt termelt közöttünk.(Bölöni György: Egy festő és egy szobrász.Világ, 1917. dec. 16. 11.)
„Bohacsek Ede – elmosódott név, eltemetve egy régi kiállítás katalógusában, két-három érdekes, markáns vászon visszasugárzó emléke, ő maga hosszú reménytelen nyomorgásban betegen, fiatalon elpusztult művész. Gyenge nyomokból, felködlő emlékekből görcsös erőlködéssel kutatom, válogatom ki arcát, alakját, próbálgatom, talán vissza lehetne idézni egy barátságos tekintet, biztató kézszorítás megnyugtató, meleg ízét. Mert keveselljük azt a néhány bátorító sort, amely annak idején egy kollektív kiállítás tömegméltatásában róla íródott. Sietünk, sokszor futunk a dolgok mellett és e loholásban, magunk terhének cipelése közepette nem állunk meg, szemtől szembe mindenkivel. Most már megállunk előtte hosszan, szeretettel, de mit ér ez. Elkéstünk minden dicsérettel, a lezárt pálya többé nem emelkedik, nem süllyed, számára minden mindegy. Szent remeték ügyefogyott naivitásával élt e földön bús magánosságban. Minden ami zavaros, zilált és komplikált, az ő szemében átlátszó módon, szinte gyermekesen egyszerűvé simult. A világnak a meghatódás, határtalan szeretet melegében megfürdetett, salaktól, véletlenektől megtisztult képét, sugárzó vízióit zökkenés nélkül realizálni tudta. Gyerekfejjel, kevés tapasztalattal, bevégzett kész művész volt. Mintha munkában eltöltött hosszú évtizedek álltak volna mögötte. Bevégzett kész művész volt, ámde nem a külsőségekre építő festők mesterember-készsége ötlik fel műveiben, hanem a látásnak, a festői érzésnek maradék nélkül való kivetítése, a mélyből jövő nyilván öntudatlanul magában hordott és ugyancsak öntudatlanul kivirágzott kifejezési készség. Részletekre, mellékes mozzanatokra alig vetett ügyet. Összefoglalt, nagy egységekbe kovácsolt tömegek uralkodnak vásznain. Kevés színnel támasztotta alá kompozícióit. Sötét, feketébe boruló kék, nedves mély zöld az alapszínei.
Üvegre festett Mária-képekre emlékezünk. Az arc, a kéz egyetlen színfolt, a ruha redői párhuzamos vonalakban futnak át a testen. E primitív munkák inspirálták Bohacsek Edét, még tájképein is visszatér a szerkezeti elemeknek e Mária-képekre emlékeztető hangsúlyozása. Az eleven ember jelenvalósága, mozgása, csak alárendelt jelentőségben kap szerepet Bohacsek képeiben. Modellre, hosszas tanulásra nem tellett, le kellett mondania arról, hogy az emberi test szerkezetét, anyagát, mozgását úgy megismerhesse, hogy műveibe illeszthesse. Képein vissza-visszatér két hajladozó, ritmikusan elágazó test, de sohasem lépi át a dekoratív jelentőség határait.
Szerencsésebb körülmények között, ha az érvényesülésnek útjait elzáró akadályok leküzdésére alkalom, idő adódik, skálája biztosan szélesebb, gazdagabb lett volna.
Ami az érzések tisztaságát, mélységét illeti, az máris a legtökéletesebb harmóniában ömlött szét munkáin.
(Bálint Aladár: Bohacsek Ede képei, Pátzay Pál szobrai. A „Ma” második kiállítása. Nyugat, 1918/1.)
Molnos Péter