Édesapja lelkes bíztatása mellett végigrajzolt gyermekkor után 1900-ban a "Tökériának" becézett Mintarajziskolában Balló Ede növendéke lett. Alakrajzot tőle, mintázást Loránffy Antaltól tanult. Professzorai szerint nem sok eredménnyel. El is tanácsolták a művész-pályától. A következő évben kimaradt a Mintarajziskolából. A rendszeres stúdiumok helyett családja szülőföldjén Beregben festegetett. Dombvidék című, Lehel Ferenc szerint böcklini hangulatú festményét a Szépművészeti Múzeumnak ajánlotta fel. Az ajándékot elfogadták és ki is állították. E siker némi elégtétellel szolgált az akadémikus mesterektől elszenvedett sérelmekért. A Mintarajziskola könyvtárában azonban hasznos órákat töltött, többnyire az esti aktrajz helyett. Itt ismerkedett meg Böcklin és Segantini művészetével. "Böcklin és Segantini képviselték a tökériások szemében a forradalmat. Lajoska gondolkodás nélkül a forradalom mellé szegődött. "Szereted Böcklint? - akkor barátom vagy!" kiáltott és magához ölelte a Böcklinre esküvőt." (Lehel i.m. 12.) Nem meglepő tehát, hogy ahhoz a festőhöz vonzódott, akinek alkotásai szerinte a legközelebb álltak Böcklin művészetéhez.. E szeretett és tisztelt mester az 1895-ben Itáliát megjárt Kacziány Ödön volt. Az olasz középkort idéző misztikus tájképei, a hol szelíd szerzetes, hol középkori vitéz képében megjelenő kaszás halál hatalmát hirdető sorozatai mély benyomást gyakoroltak a Böcklin és Dante-rajongó, olaszhonba vágyódó ifjúra.
Ezzel a munícióval érkezett a tizenkilencedik életévét 1901. október 12.-én betöltött Gulácsy Lajos 1902 januárjában az örök városba, Rómába, ahonnan júniusban haza jött, de decemberben ismét útra kelt, ugyancsak Rómába, ahol 1903 tavaszáig maradt.
Ezekből a Rómában töltött hónapokból ez idáig egyetlen képet ismertünk, a szintén önarcképként fölfogható, A művész áhítata című olajfestményt. A többi Itáliában készült és a Nemzeti Szalonban kiállított munkája lappang. A címek ismeretében föltehetjük, hogy az egyetlen akvarellel, az Itáliából cíművel azonosítható a most kalapács alá kerülő mű, amely egyben Gulácsy első önarcképe. Nem csoda, hogy az a Gulácsy, aki 1903-ban Firenzében quatrocento öltözetben, karddal oldalán rója az utcákat ezen a képen az 1450-es évek nemesi viseletében áll előttünk váll kivágatban, a festő önarcképek hagyományát követve az ihletettség állapotát jelképező, képből kipillantó tekintettel. Mögötte hármas dombvonulat. Az első még személyes tere, a középsőt szemmagasságban a Kacziány képekről jól ismert vándorló halál hosszúra nyúlt árnyékú alakja uralja. A horizont ciprusaival, a csak kapuval bíró fehér tömbjével a végső megnyugvás, az öröklét színtere. Kompozíciós megoldásában a jobbra rendezett testtömeggel, a bal mező látszólagos ürességével, valamint a szignó írásképét tekintve, de a visszafogott színvilágot illetően is a következő évben készült szépséges akvarelljével a Francesca da Rimini és Paolo Malatesta cíművel rokon. Tematikailag egy másik 1903-ban készült akvarelljének, az Omnia vanita-nak előképeként értelmezhető. Annak illusztrálására, hogy mennyire foglalkoztatta az ifjú Gulácsyt ez a gondolat, idézzük őt magát, amint római élményeiről emlékezik. "Éppen egy fiatal asszony vezet előttem két vidor gyermeket. A földi élet rövidsége, az idő mérete áll előttem. Önkéntelenül a Szent Lukács képtárban levő Tizian-kép jut eszembe, az "Omnia Vanita"
, "Minden mulandó". Felsóhajtottam! - Az előttem lépdelő szép olasz nő néhány margarettát szakított le és a gyerekeknek nyújtotta. Előttem láttam a földi elmúlás képét. Így tépi le egy napon ezt a szép virágot is a halál penészes keze, ezt a kedves élő virágot és a sarjadzó bimbókat, a gyerekeket
Egy elkésett fecske szállott a sötétedő alkonyati égen, melyen már fel-fel csillant egy-egy kicsiny csillag világossága. Más gondolatot ébresztett fel bennem a kis csillogó égi mécsek reményteljes világa. Kedves tájon láttam a két kis gyermeket az anyával, ki még szebb volt és vidorabb, mint itt e földi önző létben. De ez a kedves táj nem a mennyország volt
valamivel kevesebb annál és
valamivel több, nem nyújtotta a fennen hírdetett örök boldogságot, de a természet örök törvényét adta zálogul. És azt határozottan állítom, hogy aki tudja az Isten létezését, és a végtelen életet tisztán maga előtt látja, az nem fog az emberek által összerótt kántusból leckézni." (közli Szíj i.m. 125.)
Csernitzky Mária