Százhárom évet átívelő, eseményekben és sikerekben gazdag pályája során Orbán Dezső bejárta az egész világot. Párizstól és a Nyolcaktól indulva, Európán és az izmusokon át Ausztráliáig és a lírai absztrakcióig vezetett az útja, de idős korára újra visszatalált a természetábrázolás cézanne-i mélységeihez. Annak ellenére, hogy egy ideig az alkalmazott grafika és a design területére is elkalandozott mindvégig festő maradt. Hatalmas ívű, stilárisan igen sokrétű munkásságából festői kvalitásukkal messze kiemelkednek a Nyolcak idején festett munkái. A kilencvenhat éves Orbán Dezső így emlékezett vissza pályájának erre az igazán progresszív időszakára: "Berény Róbert, Márffy, Czóbel, Kernstok és a többiek valamennyien rövidebb-hosszabb időt töltöttünk Párizsban, és a francia posztimpresszionizmus hatásai kiütköztek valamennyiünk munkáin. Volt bizonyos egységesség a művészetünkben.
A posztimpresszionizmus szakította meg a szoros kapcsolatot a természet ábrázolása és a képzőművészet között. Ezzel indult el a folyamat, hogy a festészet mindjobban eltávolodott a természet utánzásától." (A nyolcak egyetlen élő tagja, Népszabadság, 1980. június 27.) Az idő mitikus távlatán túl a Nyolcak művészetének egységessége Matisse és Cézanne festészetéből táplálkozott. A Csendélet gyümölcsökkel igen szép példája annak, hogy Orbán és a Nyolcak számára a progresszió - példaadóikhoz hasonlóan - nem jelentette egyúttal a hagyomány tagadását is. Orbán festménye a formák cézanne-i plaszticitását sikeresen ötvözi a németalföldi zsánerek klasszikus nyugalmával.
Orbán Dezső Ausztráliában a kontinens egyik legszínvonalasabb művészeti iskoláját vezette, pedig ő maga nem részesült semmilyen művészeti képzésben. Festői tehetsége már korán megmutatkozott, de családja unszolására a matematikusi pályát választotta. Ennek ellenére nem hagyott fel a festéssel, és 1906-ban az egyetem elvégzése után Párizsba utazott. Itt beiratkozott a Julian akadémiára, de két hét után otthagyta a konzervatív intézményt, inkább barátjával és fiatalkori mentorával, Berény Róberttel tartott, aki megismertette a legmodernebb irányzatokkal. Ekkoriban még Berénnyel lakott, de hazatérésük után, 1909-ben már az ő saját műtermében alakult meg a Nyolcak elődjeként a Keresők társasága. A fiatal Orbán festői kvalitásait jól mutatja, hogy 1911-ben a Nyolcak gyűjteményes kiállításán ugyanannyi képpel szerepelt, mint Márffy Ödön és csak Berény állított ki tőlük több művet. Ezen a kiállításon már a neves kritikus, Bölöni György is meleg szavakkal méltatta csendéleteit: "Orbán Dezső - akinek a logikus képszerkesztés a legbecsesebb értéke - megmutatja, hogy egyszerű motívumokból, semmitmondó jelenségekből is lehet jó művészetet csinálni." (Bölönit idézi: Dévényi, 1974)
A logikus képszerkesztés mellett azonban Orbán művészetének a festői értékei sem elhanyagolhatóak. Az egyszerű szerkezetű, statikus csendéleteit - mint például a Csendélet gyümölcsökkel - éppen az izgalmas formák és a gazdagon árnyalt kolorit emeli ki Cézanne követői közül. A kompozíció egésze ugyan nyugalmat áraszt, de Orbán olyan gyümölcsöket - jelen esetben birsalmát - választ, ami lehetőséget teremt a fény-árnyék gazdagabb modulálására. A klasszikus nyugalmú almák és körték mellett a birsalmák bizonyos fokú expresszivitást kölcsönöznek a festménynek. Ehhez társulnak még mélytüzű színei, melyek alapján művészetének egyik legjobb ismerője, Passuth Krisztina is a magyar művészet legjavához sorolta festészetét: "Mindenesetre Orbán életműve - amelyet csak töredékeiben ismerünk - semmiképpen sem elhanyagolható része a hazai XX. századi festészet történetének. Annál is inkább, mert némelyik vásznán különös szépséggel csillannak meg a mélytüzű színek, míg más képeken a formákat belső feszültség teszi duzzadóan erőteljessé." (Passuth, 1967, 41.) Ha még mélyebbre akarunk hatolni Orbán festészetében, akkor Kállai Ernő nyomán a Cézanne-i művészet értékeit fedezhetjük fel benne. Orbán Cézanne-hoz hasonlóan arra törekedett, hogy egybeötvözze a "temérdek árnyalatú színt", a "plasztikus tömörségű formát", a "képfelület egyszintű síkját" és a "mélybenyúló sokrétű teret". Síkszerű, de a tér mélységét is kiaknázó, egyszerre nyugalmat árasztó és izgalmas motívumokat felvonultató festészetének igen szép darabja a Csendélet gyümölcsökkel.
Hornyik Sándor