Irodalom
Kassák Lajos: Műteremlátogatás Márffy Ödönnél. Magyar Nemzet, 1942. április 10.
Passuth Krisztina: Márffy Ödön. Corvina, Budapest, 1978.
Rockenbauer Zoltán: Márffy. Életműkatalógus. Makláry Artworks, Budapest–Párizs, 2006.
Rockenbauer Zoltán: Márffy Ödön. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Art deco ünnepi díszbe öltöztetett virágcsendélet. Márffy Ödönnek volt érzéke ahhoz, hogy a prózai műtermi műfajból, a csendéletből emelkedett nagypolgári motívumot varázsoljon. Nem a festékfoltos atelier-be cipelte be a letépett mezei virágokat, hanem amikor megpillantott egy elegáns enteriőrben egy különleges csokrot, nem tudott ellenállni a vágynak és megörökítette. Egy stílusos komód adja az alapsíkot, tükröződő tetején szimmetrikusan rendezve sorakoznak a tárgyak, középen az üvegváza, bal oldalán a kerámiapalack, jobb felől a kék ékszeres ládikó. A látvány konkrét, mégis költői módon légiessé és megfoghatatlanná oldott. A lila és fehér virágszirmok szinte összenőnek a mögöttük látható ovális aranyrámás festmény elemeivel, kehelyként tágítva ki a látványt. A karcsú art deco vázában rebbenő, fehérlő szépséggel csillan meg a víz. (Briliáns látványjáték a víz alatti színpaletta egyszerű skálája, a szürkéskék árnyéktól az ólomfehér becsillanáson át a zöld üvegfalig.) Márffy a tükröződésekből, vetett árnyékokból és reflexfényekből poétikus látványegyüttest teremtett.
Márffy csendéletfestészete – a cézanne-i alapokon álló, Nyolcak idejéből való, korai példák után – az 1930-as években forrt ki. Ekkor járta át művészetét az a könnyed, dallamos, félig áttetsző festőmodor, amely meghatározza a most vizsgált alkotást is. Biztos, hogy osztotta Matisse gondolatát, aki az 1940-es években így tanított festői életszeretetre: „Találd meg az örömöt az égben, a fákban, a virágokban. Azok számára, akik látni akarják őket, mindenhol ott vannak a virágok.” A kortársak értették Márffy törekvéseit, még a hajlíthatatlanul szigorú Kassák Lajos kritikus szellemét is elvarázsolták finom virágai. 1942-es műteremlátogatásakor így írt éteri képeiről: „Légiesen könnyük, színben és vonalban gazdagok, invenciózusak és finoman megmunkáltak. Első hatásukban majdnem meseszerűek, de a való világba kapcsolódásuk mégis kétségtelen. Valami halk, nosztalgikus líra csendül ki belőlük, talán a valóság és álom között élő ember lírája, el nem rugaszkodás a reális talajról, s mégis állandó vágyódás az elérhetetlen után.”