Irodalom
Egy kérdés. Révész Imre festménye. Vasárnapi Újság, 1884/23.
Sándor László: Révész Imre ukrajnai művészi hagyatéka. Művészettörténeti Értesítő, 1964/3.
Szuhay Péter: A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest, 1999.
Szöllőssy Ágnes: Cigány a képen. Cigányábrázolás a XIX–XX. századi magyar képzőművészetben. Beszélő, 2002/78., 72–81.
Szuhay Péter – Pálóczy Krisztina: Liszt Ferenc és a „czigány zene”. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2011.
A muzsikus cigány születése
Megindító életképi pillanat Párizsból az egzotikumra fogékony közönségnek dolgozó magyar Révész Imrétől. A tollas sapkás öreg apóka a tiszta tekintetű kisunokát tanítja hegedülni. A kisfiú mezítláb áll a döngölt padlójú kunyhó közepén, foltos, felnőttre való nagykabátban. Komoly figyelemmel illeszti vállához a hegedűt, amelyet a jövő kulcsaként kapott kezébe. A csíkos inges öreg óvó szeretettel foglalja nagy markába a húrokat lefogó kis kezt. Felékszerezett, piros kendős, mezítlábas anyja a kemencére könyökölve figyeli az „első hegedűleckét”. Hatásos jelenet. Az első zajos sikereit már elérő fiatal Munkácsy-tanítvány, Révész egzotikus képet festett minőségi fatáblára a száznegyven évvel ezelőtti párizsi közönség számára. Szokása szerint a magyaros falu világából merített ihletet, egyszersmind a magyar roma társadalom asszimilációs történetének múzeumba illő szimbólumát festette meg: a jövőbeli prímás, a muzsikus cigány születését.
A festmény a cigány 19. századi ideáltípusát ábrázolja: szorgos munkával illeszkedik be a társadalomba, és „aki – Szuhay Péter megfogalmazásában – ha szegény is, igyekszik gyermekeit taníttatni, ha másra nem, hát muzsikálásra. Háza, lakása rendezett és takaros, s ha szorgalma tehetséggel párosul, nemcsak a társadalom hasznos, hanem hírnevet szerző alakja is lesz. Ez a figura általában a muzsikus cigánnyal azonosítható, aki akár az arisztokraták, dzsentrik, akár a parasztok szolgálatába szegődik hűséggel, akár az országtól távol öregbíti Magyarország nevét, hírét.” Ezt a korszakban az éneklő madár metaforájával tették kézzelfoghatóvá, ahogy például az 1870-es Magyarország képekben című kötetben olvasható: „Valamint a madárnak rendeltetése, hogy énekeljen, […] úgy a cigánynak is sorsa, hogy idegen hazában zenéljen, akárhol lakjék is e földkerekségen. Kimegy Párizsba virtuóznak, ki Moszkvába vendégszerepre, s bárhova menjen, mindenütt híven kíséri nyirettyűje, s ámbár itt […] a természet nélkülözésekkel s a társadalom stereotyp lealázó »te« megszólítással várja, biztos lehetsz benne, hogy hazajön Párizsból is, Moszkvából is.”
Prímások az élen
A cigány muzsikusok kulcsszerepet játszottak a magyar zenekultúra formálásában, elsősorban a verbunkos és a magyar nóta műfajának elterjesztésével. Virtuóz, improvizatív játékuk a nemzeti identitás szimbólumává vált a 18–19. században. „Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal” – biztatta Vörösmarty Mihály saját magát írásra a bukott forradalom után. Roma zenészek muzsikáltak minden mulatságon, lakodalomban vagy italmérésben. Petőfi Sándor a falu végi kurta kocsmában húzatta a cigánnyal, mert „táncolni való kedve” kerekedett. Liszt Ferenc egyenesen azt hitte (nagy botrányt keltve), hogy nincs is eredeti magyar zene, csak a cigány muzsika. Bartók Béla tudományos alapon élesen különbséget tett a magyar parasztzene és a cigányzenészek által játszott, stilizált nóták között. De ő is vallotta, hogy a roma zenészek hatása kulcsfontosságú. Olyan kivételes tehetségek kerültek ki közülük, mint a 18. században született Bihari János, akit Liszt is az „ország kincstárának egy drágaköve, mintegy a nemzet büszkeségének” nevezett.
A cigányzenészek nemzetközi szinten is meghatározók voltak, koncertkörútjaikkal a magyar muzsikát is népszerűsítették Európában. Magyarországon mindenkinek ők húzták a nótáját, ahogy Liszt írta a 19. század közepén: „Senki sem zárta el előlük ajtaját; a szalmakunyhók elfogadák s a paloták meghívák őket. Szívesen látták őket a korcsma lakodalmainál, s meghívák őket a fejedelmek ünnepélyeihez. […] A magyarok tehát rokonszenves nézetükben érzelemmel s becsüléssel viseltettek művészetük iránt, s a cigányok nekik köszönik, hogy azt köztük első virágzásra hozták.” Valódi hírnévre a cigányzenekarok vezetői, a „prímet vivő” cigányprímások tettek szert, például Rigó Jancsi, aki New Yorkot is meghódította, de nevét itthon tortaszelet is őrzi, vagy az írók és költők által rajongott Dankó Pista, a „36-ik” Rácz Laci, akit okkal neveztek a „cigánykirálynak”, vagy Magyari Imre, akit még Yehudi Menuhin is megcsodált.
Munkácsy mellett
A kárpátaljai Nagyszőlősön nevelkedett Révész Imre a debreceni iskolaévek után egész fiatalon a festőpálya mellett kötelezte el magát. Mivel hosszú és eredményekben gazdag élete végén visszatért szülővárosába, emlékét a kárpátaljai művészeti közeg mindmáig elevenen őrzi. (Kárpátalja másik neves festője, Erdélyi Béla tanítványa volt a főiskolán.) Révész Debrecenből egyből Bécsbe ment litografálást tanulni, majd megfordult a pesti Mintarajziskolában, utána pedig 1877-től a bécsi akadémián folytatta tanulmányait, a király által alapított ösztöndíjnak köszönhetően. A sikerek már egész fiatalon megtalálták. 1879-ben másodéves növendékként kiállította Egy kérdés című képét Pesten, amely a Pállfy-gyűjteménybe került, majd a következő évben elsőként nyerte el a Munkácsy-díjat Csárda című népi életképével. Három és fél évet dolgozhatott így a sikerei csúcsán álló festőfejedelem, Munkácsy Mihály mellett Párizsban.
Révész hosszú pályája során mindvégig a Munkácsy-féle, a magyar népi valóságban gyökerező 19. századi realista festészet képviselője volt. Ahogy Munkácsy a fehér terítős asztal körül összegyűlő figurák érzelmi konfliktusaiba belefonta a nemzeti történelmet (Siralomház, 1880), Révész hasonló módon kereste az alföldi csárdák és kunyhók mélyén megbúvó jellegzetes alakok között kitapintható drámát. Egyik híres képén a falusi szobabelsőben zajlik a néma párbeszéd egy hazatérő 48-as honvéd körül (Szökevény, 1887), a másikon pedig parasztoknak olvassa fel versét a csapszékben a forradalmi költő (Petői a nép között, 1884). Révészt az a népi keretek közé helyezett drámai hétköznapiság foglalkoztatta (akár kevéske humorral is átitatva), amely Petőfi költészetével, majd Munkácsy festészetével vált a 19. századi magyar kultúra fontos szólamává. Életének legfontosabb éveit külföldön töltötte. A francia és az osztrák műértő közönség lelkesedett jófajta humorral fűszerezett, magas minőséget képviselő zsánerfestészetéért. A most vizsgált, Párizsban született képe csak most talált haza Magyarországra.