Hunor és Magor
Két nomád viseletbe öltözött lovas vágtat a naplementében úszó folyóparton. Feszített íjukat a túlparton szökellő gímszarvasra szegezik, egyikük tegeze már üres, a másiké félig tele. A magyaros szecesszió kárpitművészeti remekét a korszak kiemelkedő képzőművésze, Undi Mariska készítette. A klasszikus gobelinművészet örökségét hordozó, nagy méretű műtárgy-ritkaság az őshaza megtalálásának archaikus eredetmítoszát, a csodaszarvas űzését ábrázolja. A két daliás nomád hős (Hunor és Magor) megjelenítése magán viseli a 20. század eleji magyar népművészeti gyűjtések és a belső-ázsiai kultúrtörténeti kutatások nyomait. Kengyelbe bújtatott nemezcsizmák, mintás lótakarók, keleties tollas süvegek és gyönyörű kelmék – az egyik köntös lángoló vörös, zöld szegéllyel és fehér béléssel (Magor), a másik zöld-narancs-kék-sárga farkasfogas mintával díszített (Hunor).
Ősi motívumkincs
A kárpit alján a népies festett ládákról is ismert tulipánok láthatók hullámzó mező formájában, a visszacsapó íjak és a lószerszámok díszes fémveretei követik a honfoglalás-kori sírokban talált leleteket. Rojtok, fémrátétek, csüngők, csobolyók, övbe tűzött kések és a lovas után kúszó készségtartó tarsoly. Precíz, dekoratív történeti vízió egy mitikus pillanatról. A magyarság eredetmondájának első fejezetét megörökítő jelenetet bordűr keretezi, elvont virágmotívumokkal és életfával díszítve. Kézai Simon 13. századi krónikája, a Gesta Hungarorum történetei között maradt fenn az a híres monda, miszerint a Hunor és Magor nevű testvérpár egy szarvast űzve talált rá az őshazára. A mitikus ősapáktól származtak utána Szkítia nomád népei, a hunok és a magyarok. Ez az eredetmonda a Képes krónikában is olvasható, forrása egy már megsemmisült, 11. századi ősgeszta.
Magyar eredettörténet
A 19. századi mítoszkutatók – mindenekelőtt Ipolyi Arnold – megállapították, hogy a hun-magyar mondakörből és a hazai népi hagyományokból ismert csodaszarvas egy Isten által küldött mitikus vezérállat. Feltételezhető, hogy a honfoglaló magyarok magukkal hozták a keleti típusú csodaszarvas-mondát, ami később keveredett a keresztény vadász-szentek legendáival. A 19. századi történeti kutatások és műtárgyak nyomán a csodaszarvas monda a magyar eredettörténet első epizódjaként kristályosodott ki. Ez a történet a magyar identitás nagy elbeszélésének nyitó fejezete. A szecessziós kárpit alsó bordűrjén olvasható felirat egy késő középkori verses rege kezdőstrófájából való:
Emlékezzenk régiekrel,
Az Szythiából kijüttekrel,
Magyaroknak eleikrel,
És azoknak vitézségekrel.
Az archaikus verset Csáti Demeter szerzetes írta közvetlen a mohácsi csata után, Thuróczy János 15. század végi Chronica Hungarorum című művét vegyítve más forrásokkal, a regés „hun krónikákkal” és a mára elfeledett középkori népénekekkel. Csáti verskezdő mondatai a 19. század végén, 20. század elején közszájon forogtak – nem véletlen idézte meg Undi Mariska ezekkel a szavakkal a régi időket. De a kárpiton az Arany János Rege a csodaszarvasról című klasszikus művében is szereplő szarvasűzést ábrázolja.
Népies szecesszió művésze
Undi Mariska a népies magyar szecesszió kiemelkedő képviselője, aki festményei mellett tervezett bútorokat, falképeket és kárpitokat is. Springholtz Máriaként született szegény családban Győrben. (Németes családnevét nagyanyja után változtatta az ősi magyar névként csengő Undira.) Székely Bertalannál tanult a pesti Mintarajztanodában, majd Párizsban és Londonban. Az angol Art Nouveau és az Art and Crafts mozgalom lelkes híveként találta meg az utat a gödöllői művésztelephez. Gyűjtötte a népi mintákat, több könyve jelent meg saját kollekciójáról és a hímzési technikákról. A 10-es években már jelentős megrendelésekhez jutott, freskókat készített egy népszálló és egy kórház számára, egyik pasztell arcképét pedig megvásárolta a Szépművészeti Múzeum. 1922-ben saját szövő- és hímzőműhelyt alapított Magna Ungaria névvel. A gödöllői művésztelephez kötődve, de önállóan dolgozott.
Múzeumi ritkaság
A magyar mítosz hőseinek, eseményeinek feldolgozása a gödöllői művészek kiemelt témája volt. A csodaszarvas vadászatát közülük először Körösfői-Kriesch Aladár jelenített meg, majd Nagy Sándor a veszprémi színház homlokzati sgraffitóján (1908). Undi Mariska a legendát, kisebb változtatásokkal, többször is feldolgozta. A most vizsgált faliszőnyeg az eredeti, legkorábbi változat. A kárpit baloldalán, lent az 1904-től használt, Undi Springholz Mariska kezdőbetűiből álló szignó látható (SUM), melyet körülbelül 1906-ig alkalmazott. Ugyanakkor ismerjük ennek a témának későbbi variációit is az 1920-as évekből, amikor Undi – már saját szövőműhelyt alapítva – visszanyúlt saját korábbi motívumaihoz. Ekkor készültek a Magyar eredetmonda címet viselő színes témavariációk (Magyar Nemzeti Galéria), valamint a Gödöllői Városi Múzeumban őrzött vázlatrajzok. A későbbi feldolgozásokkal szemben a most vizsgált mű a magyar szecesszió képzőművészetének egyedülálló minőséget képviselő, reprezentatív alkotása, a modern hazai kárpitművészetnek magángyűjteményben már alig-alig fellelhető, ritka kincse.