Az Ernst Múzeum falai 1914-ben egy ismeretlen fiatal festő képeivel teltek meg. A huszonhat éves Batthyány Gyula, arisztokrata származását sejtető, történelmi nevére sokan felfigyeltek. A műkritikusok elismerését a hazai kiállítótermekben addig szokatlan, bizarr képi világával vívta ki, és az ígéretes pályakezdést olyan jelentős művészeti sajtóorgánumok is méltatták, mint a Nyugat, a Művészet és A Gyűjtő.
A Törökösen című kép is e bemutatkozó tárlat egyik reprezentatív darabja volt, melyen sűrítetten jelentkeznek a századforduló művészetének képi konvenciói. Ezért is kapott helyet a korszak sokszínűségét reprezentáló válogatásban, a Magyar Nemzeti Galériában 1986-ban megrendezésre került Lélek és Forma című kiállításon.
A fin de siecle piktúrájának egyik domináns motívuma, a nő erotikus feltárulkozása a Törökösen témája. A meglesett, buja érzékiség a múlt századi szalonképek kedvelt témái közé tartozott. A korszak társadalmi, pszichológiai problémáira, a nemiség kérdésére érzékenyen rezonáló gondolatkör, átlényegítve a szimbolisták képein is kiemelt szerephez jutott és továbbélt a szecesszió motívumaiban."A nő és a köréje font kérdések szövevénye egy pillanatra sem hagyta nyugton a polgári lelket. Egyrészt a lovagkor megújult tiszteletével közeledik feléje, másrészt kíváncsiskodásának engedve, fürkészi érzelmi és ösztönéletének "problémáit", "titkait" borzongva idézi meg a belőle kiáramló "romlást", "végzetet": s e fojtott, izgatott képzelődésnek megfelelően öltözteti is tollba, prémbe, fátyolba, muffba, uszályba, legyező mögé rejti arcát, boudoirt talál ki számára rejtekhelynek és szinte befullasztja szalónja, vitrinjei, öltözőasztala tengernyi semmiségébe, ahogy sóhajai, rosszullétei, hangulatai, szeszélyei szüntelen változó áramába is." A festmény formai inspirációi után kutatva a belga szimbolista festő, Jan Toorop hullámos hajkoronájú nőalakjai és Gustav Klimt mindent elborító dekoratív textilmintázatai sejlenek fel.
Batthyány Gyula az időben és térben kalandozva eltávolodik a mindennapoktól. A jelenet helyszínéül Törökországot jelöli meg, noha csak a címadás segíti a földrajzi tájékozódást. Háború előtti utazásai során a festő eljutott a Közel-Keletre, így a témaválasztást személyes élményei is befolyásolták. Az 1914-es kiállítás katalógus tételei is az ihlető környezetről tudósítanak: Konstantinápolyi bazár; Bagdadi kert; A hárem kulcsa; Sulejka; Sardamapal. A török hárem miliője már egy korábban készült festményén is felbukkan, melyen Klimt síkszerű ornamentikájának és színhasználatának hatása még határozottabban érezhető. Hárembe enged bepillantást képünk párdarabján is, a Nagyúr hölgyein, melyen mintha a Törökösen-t festené tovább Batthyány. Ugyanazok között a bútorok között, szerecsenekkel és madarakkal kísérve, a már ismert hölgyekkel találjuk szembe magunkat. Mintha a művész odébb állítva festőállványát most a tér egy másik részletét jelenítené meg vásznán. Ezek a jelmezes nők különösen kedveltek lehettek számára, ugyanis a Sába királynője című művén ismét e fedetlen mellű figurákból épít gúlát, melynek tetején a Törökösen zöld turbános alakja trónol.
A kép tematikai előképeit a XIX.századi szalonfestészet boudoir-jelenetei között találjuk, ahol a keleti környezet, a háremek erotikus világa gyakran szolgált keretül az izgató női aktcsoportok megjelenítéséhez. Batthyány a szcénát ugyanakkor az abszurditásig fokozza azzal, hogy az orientalista helyszínt rokokó kellékekkel dekorálja. A XVIII. század stílusát felelevenítő ruhák és bútorok szerepeltetése, a gáláns viselkedés megidézése a múlt századi historizmus kedvelt külsőségei közé tartozott. Magyarországon többek között Benczúr, Szinyei később Gulácsy festészetében találkozhatunk rokokó témával. Batthyány esetében a közvetlen inspirációt a divatos osztrák festő és grafikus, Franz von Bayros művészetében lelhetjük meg. 1913-ban a Szent György Céhben - az erotikus témák miatt botrányba fulladt - nagyszabású kiállítást rendeztek Bayros műveiből. A Gyűjtő nevű szecessziós folyóirat egy gazdagon illusztrált különszámot is szentelt a művésznek, aki nyúlánk nőalakjait, a rokokó túlfinomult divatjának megfelelően öltöztette. Bizonyosnak látszik, hogy az 1914-től a Céh vezetőségi tagjai közé tartozó, az extrémitásokra különösen fogékony Batthyány sem maradt érintetlenül Bayros fülledt érzékiségétől, burjánzó rajzkultúrájától. Számba véve az ihlető forrásokat, Bayros révén áttételesen az angol szecessziós grafika nagy hatású művészének, Beardsleynek rokokó reminiszcenciájú rajzairól sem feledkezhetünk meg.
A XX. század eleji társasági festészet, a képek fogyaszthatóságát célozva, a pajzánság iránti felfokozott közönségigényt elégítette ki. Batthyány Gyula későszecessziós piktúrája, ironikus hangvételének köszönhetően azonban óvatos távolságtartással közelített az ingoványos talajhoz. A művész és a téma között tartott distanciát érezte meg képeit szemlélve a Művészet folyóirat műkritikusa is:" Valóban nagy rutinnal veti elénk e vázlatos képeket, nem látszik beléjük elmélyedni, nem válik rabjukká, nem vállal velük közösséget: kívül áll rajtuk ... az elmés és nagy képzelet arrangeur kezével hinti ezt az álomvilágot vászonra: örül maga is, mosolyog maga is, de tudja, hogy nem vallás ez, hanem aranyfüst, karagőzjáték." A hatalmas parókájú, óriás krinolinos, réveteg tekintetű nőalakok karikatúraszerűvé torzítva uralják a teret. Sápadt arcukat az ívelt szemöldökök éles rajza és a természetellenes pirosítás maszkszerűvé torzítja, bő ruháikban, vékony karú, testetlen marionett bábokká válnak. Női mivoltukra csak feltárulkozó melleik emlékeztetnek. A parodisztikus hangot erősíti a földön ülő, női idomokat formázó barna majom figurája is, mely kényeskedő mozdulatával a nők keresett gesztusát ismétli. "A kompozícióban a színes tollú óriáspapagájok is jelentéshordozók. Ezek a rokokó szerelmi bestiáriumából valók. A madárhoz a 18. században a szerelmi gyönyör képzete társul. A tradicionális emblematika a papagájt egyenesen appetitus naturalis, a szexuális ösztön szimbólumaként tünteti fel,amely a rokokó női portrékon a kísértő Rossz szerepét tölti be. A perzsa macska az előtéri nőalak ölében a kép szcenirozási logikája szerint luxuria-jelkép. A háremlét fényűzése, lakóinak extatikus vonaglásai, az indaszerűen tenyésző és mindenre rátelepedő rokokó formák egy önfelemésztő világ kárhozatát, haláltáncát modellálják."
A téma bizarr megközelítésével Batthyány kikerüli a társasági festészet konformizmusának csapdáját és egyéni, extrém ízzel fűszerezi képét. Ez a későbbiekben is megőrzött különös egyediség az art-deco egyik hazai képviselőjévé avatja a művészt, kinek magyarországi párhuzamaként Tichy Gyulát említhetjük.
A dekoratív vonalkavalkádot, a tobzódó formákat a kép visszafogott színezése ellensúlyozza némileg. A kolorit sárga-szürke-lila alaptónusát csak a fentről függő kalitka piros sziluettje és a baloldali szerecsen ugyancsak piros turbánja élénkíti. A már-már elviselhetetlenségig dagadó ornamentikát a háttér egynemű sárga foltja tompítja és teszi összefogottá, hasonlóan az 1914-es tárlat Nyár (MNG); Jachting; Sába királynője és a Nagyúr hölgyei című képeihez.
A festő munkásságának korai időszakában született Törökösen már mindazokat a stiláris jegyeket magán viseli, melyek a oeuvre későbbi jellemezői is voltak. A kiérlelt, batthyányias hangvétel - a manierisztikusan megnyújtott figurák, a kavargó drapériák és a visszafogott színhasználat - a festő egész alkotói pályáját végigkísérte.
Képtereinek függönnyel való lezárása, motívumainak drapériás keretezése Batthyány egyik kedvelt komponálási módszerei közé tartozott. A Törökösen színpadi hatását kelti a háttérben leomló, dekoratív mintázatú függöny. Ez a szinházias tér művészetének másik, ugyancsak jelenős forrására irányítja figyelmünket. Párizsi tartózkodása alatt ismerte meg a nagysiker orosz díszlet- és jelmeztervező Leon Bakszt munkásságát. Baksztot a Gyagilev balett, 1909-től kezdődő franciaországi vendégszereplései során a Kleopátra majd a Seherezádé színpadképei és kosztümjei tették Párizs-szerte elismertté. A Beardsley hatása alatt született, gyakran ugyancsak rokokó reminiszcenciákat felvillantó tervek - dús ornamentikájú textilminták, dekoratív fejdíszek - a francia alkalmazott grafikusok egész nemzedékét megihlették. ( George Barbier, Robert Bonfils, Georges Lepape, Garcia Benito). Orosz, perzsa és keleti hatásokat, históriai stílusokkal ötvöző rajzok lepték el a legjelentősebb divatlapok, a Gazette du Bon Ton és a La Vie Parisienne oldalait. Ebben az időszakban a francia fővárosban élő Batthyány Gyula sem maradhatott érintetlen e tetszetős képi világtól." Leon Bachst (sic!) a balett rajzolója. Új világok nyíltak előttem. Nagyon büszke vagyok, hogy baráti köréhez tartozhattam. Az orosz balett lemérhetetlenül nagy művészete megrendítő hatással volt rám." Batthyány fogékonyságát magyarázza, hogy kiemelkedő dekoratívérzéke révén szinte predesztinálva volt szinházművészeti feladatokra. Nagyszerű díszítő hajlama már első gyűjteményes kiállításán megmutatkozott.:"Ha a kitűnő Bánffy Miklós gróf egyszer elunná vagy sokallná a diszlettervezés nagy kultúrát megkívánó nehéz munkáját, nem talál festőt, akiben több tehetség, készség lenne arra, hogy helyettesítse őt, mint Batthyány Gyula grófban." A jóslat valóban beteljesült és a művész az 1920-as évektől a Nemzeti Színház elismert díszlet- és jelmeztervezőjeként dolgozott.
Vajon megjelenésében milyen lehetett ez a művészetében olyan kifinomult, érzékies piktor? A festészetét jellemző rafinált választékosság Batthyány külsejét is meghatározta. Az apró részletekre sokat adó, törékeny fiatalember tekint ránk 1910-es Önarckép-én és ezt a külsőt láttatta 1914-ben egy kortárs szemtanú is:"...kedves és finom úr, külsőleg is minden széppel és jóval megáldott gavallér, tehát a legnagyobb sikerekre hivatott a hölgyek körül és a főúri társaságban."
P. E.