"Az igazi Vaszary most lép a közönség elé. Harsogó színeivel pogány életörömöt, győzedelmes hedonizmust és féktelen szabadságot hirdet. Nincsen festő, aki ma hozzá hasonló művésze lenne a színnek." A fiatal Genthon István ezekkel a szavakkal méltatta Vaszary 1924-es, Ernst Múzeumban megrendezett kiállítását. E tárlat kapcsán Lyka Károly is a feltétlen elismerés hangján szólalt meg: "Egyáltalán alig ismerünk festőt, aki valaha ily mély tüzet tudott volna kicsiholni abból a jámbor tarka kenőcsből, amit olajfestéknek hívnak." Egyöntetű siker kisérte ekkor már évek óta Vaszary pályáját, művészként, pedagógusként egyaránt megingathatatlan tekintély övezte. 1923-ban kinevezték a Képzőművészeti Főiskola rendes tanárává, megjelent róla az első monográfia, s e hivatalosnak tűnő elismerések ellenére még a fiatal művészek is megkérdőjelezhetetlen vezetőjüknek tekintették. 1924-ben központi szerepet játszott a modern törekvéseket összefogó KUT művésztársaság megalapításában, melynek karakterét hosszú éveken keresztül egyértelműen ő határozta meg.
Ezekben a sikerekben gazdag években fontos változás következett be Vaszary festői stílusában. A megelőző esztendők sötétebb tónusú, fekete alapos, pasztózusan megfestett kompozícióit világosabb, könnyedebb, rajzosabban megfogalmazott alkotások váltották fel. Ez az újabb átalakulás minden bizonnyal kapcsolatban volt 1925-ben tett párizsi útjával. A sokéves távollét után az újbóli találkozás élménye - későbbi visszaemlékezése szerint - a reveláció erejével hatott rá. Az a pezsgő, inspiráló közeg, mely a világ minden részéből ide hajtotta a festőket, rá is megtermékenyítően hatott. Párizs, "mint valami melegház, rendelkezett a szükséges hőfokkal és párateltséggel, mely a legritkább exotikumot is virágzásba tudta hajtani." - írta útijegyzeteiben. Megragadták az École de Paris vezető művészeinek munkái: Matisse, Dufy és Van Dongen festményeinek öntörvényű artisztikuma, az előadás eleganciája és felszabadultsága.
Vaszary palettája kivilágosodott, a hajdani pasztózus festékkezelést idővel szinte japános könnyedséggel, lehelet vékonyan megoldott foltok váltották fel. A fekete helyett a fehér alapozás, s a látszólagos hanyagsággal odavetett, szinte modellálatlan kék, smaragdzöld, piros és sárga foltok felragyogó színkavalkádja adja meg e művek sajátos karakterét. Mint vizsgált képünk is bizonyítja, Vaszary a dekorativitásért és a könnyed, spontán megformálásért cserébe feladta a precíz, a testek térbeliségét pontosan kifejtő, tónusos festésmódot.
Vaszary Pompadour című képe a fekete és fehér alapos korszak közti átmenet egyik különösen izgalmas darabja. A festő monográfusa, Kárpáthy Aurél 1941-ben a következő szavakkal ecsetelte e néhány év művészi termésének jelentőségét: "Művészete ekkoriban, a húszas évek elején ért a csúcsra. Ékkőragyogású tiszta színei mintha megolvadtak volna az izzó szenvedély hevében: világító erővel tüzeltek elő a bársonyos alap ugyancsak színjátszó feketéjéből. Rubinpirosai, smaragdzöldjei, topázsárgái, akvamarinkékjei, gránátvörösei, opálos fehérei és ametisztfényű lilái szikrázva freccsentek szét maguk körül és felgyújtották az egész képet. A szenzáció meglepetését kirobbantó Cirkuszon, a lángoló Virágcsendéleten, a félelmes gyönyörbe fagyott Salomén, a bomlottan kavargó Finálén és Pompadouron, vagy a viharos drámaiságba villámló Golgotán az egymástól távoleső meleg és hideg színek minden közvetítés nélkül csaptak össze, mellőzve a békítő átmeneteket. Valami megkapóan új, harsogásban is bensőséges zeneiség, rokon Bartók és Kodály szokatlanul felrázó, elbűvölő muzsikájával. Az igazi Vaszary nagy szín-koncertjei ezzel a nyitánnyal kezdődnek."
A párizsi utazás nem csupán a stílus, de a tematika átalakulását is magával hozta. Innentől fogva válik meghatározóvá életművében a nagyvárosi ikonográfia: utcák, terek, bálok, színházi előadások, táncos estélyek frivol atmoszférája, a Duna-korzó és az azt övező kávéházak tarka világa. A Pompadour című képen zsúfolt, mozgalmas színpadot látunk, melynek elrendezése Vaszary egyik jellegzetes, jól elkülöníthető kompozíciós típusát követi. A központi jelenet az elhúzott függönyök által alkotott keretben bontakozik ki, a baloldalon álló figura közvetítő szerepet játszik az ábrázolt cselekmény és a kép szemlélője között. A rokokó kosztümös szereplők teatrális mozdulatai és a jelenetet keretező függönyök egy operett előadás ihlető élményét sejtetik. A korabeli címadás alapján feltételezhető, hogy Leo Fall, 1923-ban írt Pompadour című operettje elevenedik meg a festményén. A pompadour-stílusú ruhák, az évszázados divat-tradícióvá váló szűk fűzők, a jellegzetes kalapok XV. Lajos udvarát idézik, azt a világot, mely a királynál is nagyobb hatalmú szerető, Madame Pompadour alakja körül forgott. Vaszary számára bizonyosan vonzó volt mind a tematika, mind a színpad ábrázolásának "kép a képben"-típusú kompozíciós lehetősége.
A valóság és a színjáték, a hétköznapok és az ünnep illúziója egyesül Vaszary képén. A színes színházi lámpák különös, egymásba úszó fénypászmákkal töltik meg a teret, így válhat a puszta levegő is Vaszary kolorit-központú festészetének tárgyává. Az ismétlődő mozdulatok ritmusa, az egymásnak válaszoló színfoltok lüktetése áradó zeneiséggel töltik meg a kompozíciót. A Pompadour tökéletesen alátámasztja Kárpáthy Aurél idézett értékelését: "Az igazi Vaszary nagy szín-koncertjei ezzel a nyitánnyal kezdődnek."
Molnos Péter