A földön túli hatalmaktól való elszakadással és a természettudományos világkép elterjedésével párhuzamosan új esztétika bontakozott ki a 19. század derekán Franciaországban. Elmélete szerint a kép kizárólag a szemnek szól, legfontosabb feladata pedig a gyönyörködtetés. Jobb elhagyni mindent, ami ezt megzavarhatja: történetet, szimbolikus utalást, mesét, ideológiát, szenvedélyt és eszmét, mert ezek csak „szennyezik” a tiszta festészet önfeledt élvezetét. Ezen az úton először a realizmus illetve a naturalizmus művészei indultak el, akiknek elsődleges szándéka a világ jelenségeinek reális, semleges, minden belső tartalom nélküli ábrázolása volt.
A továbblépés az impresszionisták, elsősorban Manet, Monet, Pissarro és Renoir nevéhez fűződik: ők már nem a természet formáit és színeit akarták a maguk objektív valójában megjeleníteni, hanem ezek tünékeny illúzióját, a szubjektív benyomást rögzítették, fittyet hányva a képi ábrázolás korábbi szabályaira. A lelkiismeretes pontosság helyébe a pillanat varázsa lépett, a tünékeny látvány megragadása vált a művészek elsődleges céljává. Elhagyták műtermeiket, a szabadban, a korábbinál sokkal gyorsabban, vázlatosabban és nyersebben festettek, tiszta színekkel, darabos ecsetkezeléssel alakították képeiket, miközben kifejezetten vadásztak az illékony fényjelenségekre, a remegő árnyékokra, a vízen megcsillanó napfényre és a tárgyak lokális színeit átalakító reflexekre.
Évtizedek alatt a stílus kezdetben szinte tudományosan megalapozott doktrínája lassan feloldódott és egyre tágabban értelmezhető attitűddé „szelídült”. Így bár a magyar impresszionizmus kifejezés tudományos megalapozottsága gyenge lábakon áll, mégis festészetünk kifejezetten gazdag impresszionisztikus, a napfény jelenségeire koncentráló alkotásokban. Sőt: talán ez az egyetlen olyan modern irányzat, amelynek első hazai képviselője a francia mozgalomtól függetlenül és időbeli lemaradás nélkül festette meg stílusteremtő műveit. Szinyei Merse Pál 1873-as születésű Majálisa és néhány, elsősorban vázlatos állapotban maradt kisebb alkotása sajnos csupán 1896-ban, az ezredéves kiállításon igézte meg a fiatal magyar festőket, miután már azok közvetlenül, Párizsban tanulmányozhatták a stílus programadó műveit. A hatás még így is reveláló volt, s az új generáció, elsősorban a Nagybányára vonuló fiatal művészek egy csapásra Szinyeit tekintették legfőbb hazai előfutáruknak. Közéjük tartozott Csók István és Iványi Grünwald Béla: a tízes és húszas évek folyamán, elsősorban balatoni tájképeik révén ők kerültek talán legközelebb a francia impresszionizmus jól ismert képi világához.
Lépésről-lépésre
