Képek a képen

Molnos Péter, 2012-09-28

Hatvany Ferenc és gyűjteménye I.

 

Az enteriőr-festés a modernizmus beköszönte utáni évtizedekben finoman szólva vesztett korábbi népszerűségéből: a csendélet, a portré és az aktos kompozíció egyaránt megelőzte az új utakat kereső művészek képzeletbeli toplistáján. Az okok elemzése – félek – unalmas teoretizálásba fulladna, így e helyett inkább a személyes véleményemet rögzítem: számomra ez az egyik legkedvesebb téma. Mindazok, akik hozzám hasonlóan gyűjtéstörténettel is foglalkoznak, kiéhezve várják az olyan képek felbukkanását, melyeken festményekkel beborított falak tűnnek fel. Persze nem a képzeletbeli kulisszák között játszódó édeskés zsánerekről, az utazó ügynökök által terjesztett sablonos bilduskákról beszélek, melyeken az aranyozott blondel-rámák sosemvolt csendéleteket és kitalált tájakat kereteznek. Azok az enteriőr-képek villanyoznak fel, melyek – többé kevésbé - pontos pillanatfelvételek egy-egy évtizedekkel ezelőtti lakás belsejéről, vagy még inkább: fontos műgyűjtemények önkéntelen, esetleg nagyon is tudatos látleletét adják. Sajnos nem dúskálunk az efféle festményekben. Az egykor különálló, népszerű műfaj a 20. században már kevesek fantáziáját mozgatta meg. De szerencsére vannak kivételek, melyek közül most egyet igyekszem alaposan kivesézni.

Hatvany Ferenc két kislányával, 1932-ben

Talán nem véletlen, hogy a 20. század első évtizedében Hatvany Ferenc egyike volt azoknak, akik a leggyakrabban nyúltak az enteriőr témájához. Naná – mondhatnánk, hisz Hatvany olyan környezetben élte fiatalkorát, mely óriási erővel csábíthatta saját lakása megfestésére. Nem csupán pénze volt, méghozzá nagyon sok, de páratlanul kifinomult ízlése is ahhoz, hogy létrehozza a valaha volt talán legszebb magyar magángyűjteményt. Az apa, Hatvany Deutsch Sándor a malom- és cukoriparra támaszkodva, szokás szerint pénz- és hitelügyletekkel megtámogatva növelte szédületes magasságokba a korábbi generációk által, terménykereskedelemmel megalapozott családi vagyont. Többek között számos cukorgyár, malom, sörfőzde és papírgyár tartozott a családi üzlet zászlóshajójának számító Deutsch Ig. és fiai cég érdekeltségi körébe, úgy, hogy élelmiszeripari vállalkozásaikat több mint 100 000 magyar holdnyi földbirtokuk szolgálta ki. Gazdagságuk legendás volt, melyet elég csupán egyetlen adattal megvilágítani: egy 1912-es vagyonbecslés a céget 60 millió koronára értékelte.

Az alap tehát megvolt, de mindez a műgyűjtés területén kevés, ha nincs mögötte kiművelt ízlés és magabiztos értékítélet. Ám ebben sem volt hiány: a festőként Fényes Adolf mellett, majd a nagybányai művésztelepen is megfordult, de legfőbb inspirációit a századelőn, a Julian Akadémián és a párizsi galériákban megszerző Hatvany Ferenc már a századfordulót követő években tökéletesen „képben volt”. Úgy vásárolt, ahogy festett: képei finom kultúráról, kiművelt ízlésről, a francia szellem mindenek feletti tiszteletéről tanúskodnak. Aktjain Ingres, csendéletein Manet és Cézanne letagadhatatlan hatását érezzük, miközben az is jól látható, hogy alkotójuk a „kellemes” és a „szép” igézetében ab ovo kerülte a drámát, a képekbe oltott feszültséget. De neki ezt is könnyen elnézzük, hisz e tagadhatatlan hiányokért bőven kárpótol a felület szépsége és a színezés eleganciája.


Hatvany enteriőrképe és a gyűjtemény egyik koronája, Cézanne  Csendélet almákkal című képe, mely a kandalló felett látható. Régóta próbálok rájönni a valós térviszonylatokra: mintha a Cézanne-festmény egy tükörben tűnne fel. Viszont ennek elentmond, hogy az oldalak nem cserélődtek meg. Egyelőre: passz.

De térjünk vissza kiindulópontunkhoz! Az első festmény, mely speciális témánk szempontjából izgalmakat rejt, pár évvel ezelőtt bukkant fel egy budapesti aukción. A mű önértékén is remek, ám jelentőségét tovább emeli, hogy feltűnik rajta a Hatvany-kollekció egyik csúcsdarabja, Cézanne Csendélet almákkal című képe. Az életmű e lenyűgöző, a kék finom árnyalataiban úszó darabja már 1907 tavaszán, Vollard tulajdonaként kiállításra került a budapesti Nemzeti Szalonban, de Hatvany csak néhány év múlva csapott le rá: 1910 körül vásárolta meg kedvenc berlini műkereskedőjétől, a legendás Paul Cassirertől. Bár – mint a pazar enteriőr-kép is bizonyítja – nagy becsben tarthatta, mégis már a tízes évek második felében túladott rajta. 1912-ben még az ő tulajdonaként mutatták be az éppen most jubiláló kölni Sonderbund kiállításon, de az 1919-es Tanácsköztársaság oly sokat emlegetett bemutatóján, A köztulajdonba vett műkincsek első kiállításán már nem volt nyoma: pedig a rekviráló műtörténészek e jeles alkalomból alaposan lesöpörték Hatvany mindkét lakásának falait. A gyors eladás oka talán prózai volt: a magyar műgyűjtő kinézett magának egy kapitális gyöngyszemet, melyre hirtelen horribilis összeget kellett előteremtenie. Ez a nagyvad Manet A Folies Bergere bárja című kései remeke volt, melyért a kép eladója, Cassirer mintegy 60 000 márkát kért. Mivel Hatvany alig valamivel korábban vette meg a vár oldalában álló Lónyai-villát, így kénytelen volt néhány tízezer márkát „áruban” a berlini kereskedőnek felajánlani. Feltehetően ez pecsételte meg a Cézanne-mű magyarországi pályafutását.

Hatvany elemzett enteriőr-képe azért is rendkívül érdekes, mert még nem a jól ismert és alaposan körbefényképezett, 1920 körül berendezett Hunyadi utcai villa egyik szobáját mutatja, hanem a festő-gyűjtő korábbi otthonát. Hogy melyiket, az sajnos bizonytalan: a 10-es években kiadott budapesti „czím- és lakjegyzék”-ekben Hatvany előbb a szülők Nádor utca 3 szám alatti házának lakójaként szerepel, majd 1914-től a második kerületi Fő utca 11. került a neve mellé. A költözés oka minden bizonnyal összefüggött a nagy tekintélyű édesapa, Hatvany Deutsch Sándor 1913-as halálával: Ferenc és testvére, az író-mecénás Lajos megkapta gigászi örökségét, s menten kirepültek a családi fészekből. A szakítás persze nem volt oly drámai: a gyűjtemény jelentős része maradt a belvárosban, hiszen a rekvirálási jegyzőkönyvek listája alapján 32 remekmű még 1919-ben is a Nádor utcából került a Műcsarnok falaira. Innen érkezett többek között Hatvany négy Courbet-ja, Renoir két női arcképe, Manet említett gigásza, A Folies Bergere bárja, és még vagy két tucat festmény a francia 19. századi festészet irigyelt emlékei közül.


A jobb felső kép kivételével valamennyi Hatvany-festmény a Fő utcai lakás ugyanazon részletét ábrázolja.

Az „elbokázott” Cézanne-nak örök emléket állító festményen kívül még négy remek enteriőrképen tűnnek fel Hatvany gyűjteményének egyes darabjai. Közülük három esetében biztos az ábrázolt helyszín: az 1914-ben elfoglalt Fő utcai lakás. Egy bökkenő azonban van. Az említett 11-es szám – mely a címjegyzékekben és a 19-es rekvirálási iratokban egyaránt szerepel – sosem volt a Hatvanyaké, ellenben egy felettébb nobilis arisztokrata család feje birtokolta: gróf Andrássy Gyula élt itt pazarabbnál pazarabb műtárgyai között. A barbizoni iskola tucatnyi remekműve, egy ma már – sajnos joggal – elvitatott, de akkor még hangosan ünnepelt Rembrandt önarckép, egy velencei témájú Turner és számos régi mestermű mellett fárasztó volna a magyar anyagot még csak felsorolni is, így e helyen legyen elég pusztán Munkácsy és Rippl nevét megemlíteni: mindketten lepedő méretű főművekkel voltak jelen a legendás palota falain. Számomra egyelőre talány, hogyan került az épületbe Hatvany Ferenc, ráadásul gyűjteménye közel felével együtt. Talán Andrássy is követte a budapesti háztulajdonosok többségét abban a szokásban, hogy – csökkentendő a rezsit – az épület egy elkülönülő, reprezentatív lakását kiadták valamely megbízható, de leginkább fizetőképes bérlőnek. Bevallom, ez a hipotézis igencsak tetszik nekem: gyönyörű szimbóluma a századforduló magyar asszimilációjának. A patinás nevű, politikusként is jelentős – bár sokak szerint végül hervadt – babérokat szerző arisztokrata és a fejedelmi gazdagságú zsidó nagypolgár inspiráló szomszédsága, egy mindent elsöprő, közös szenvedéllyel: szeretném hinni, hogy néha, esténként le-leültek egymás szalonjaiban, feloltották a képek felett elhelyezett rúdlámpákat, és szolidan diskuráltak a félhomályban a friss vagy régebbi szerzemények előtt. A lassan talajt vesztő, történelmi nemesség egyik utolsó nagy egyénisége és a frissen baronizált pénzarisztokrata, akik a művészet szeretetében, a gáláns mecenatúrában és vagyont érő képek buzgó vásárlásában lelnek közös nevezőre. Hú, túl szép, hogy igaz legyen...


Hatvany Ferenc: Szobabelső, 1915 körül

De vissza a képekhez! A három fent említett festmény közül egyik a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében van, egy magángyűjteményben szunnyad, míg egy a mai napig lappang, s fényképét csupán egy 1937 októberi árverési katalógus lapjairól ismerjük. Az álló formátumú, közgyűjteményi darabbal van a legkönnyebb dolgunk, hiszen datálni is pontosan tudjuk: a kép reprodukciója ugyanis szerepelt az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1916/17-es téli tárlatának katalógusában, Interieur címmel. A három képet egymás mellett látva egyértelmű, hogy ugyanannak a szobának, közel ugyanazon szegletét ábrázolják. Alaposabb vizsgálat után az is bizonyosnak tűnik, hogy a Hatvany-gyűjtemény anyagának ismerete segítségével néhány, falon függő festmény pontosan azonosítható. A képsíkkal közel párhuzamos falon, jobb oldalon mindhárom képen feltűnik Munkácsy Mihály 1874-ben készített, Ablaknál ülő nő című kompozíciója, mely valójában a Zálogházhoz készült tanulmány.

Munkácsy Mihály: Ablaknál ülő nő (Tanulmány a Zálogházhoz), 1874

A fára festett, tekintélyes méretű kép azonban tökéletesen kidolgozott, festője érezhetően önálló műnek szánta – és ebben, enyhén szólva, nem is hibázott. Bár a művészettörténet sokszor felettébb bizonytalan tudomány, főleg ha kvalitásról van szó, de e ponton határozottan ki kell jelentenem: ez a kép a Munkácsy-életmű legszebb darabja. Hatvany e választásával tökéletesen vizsgázott, ráadásul övé a felfedezés dicsősége is: a képet ő emelte köztudatba, sajnos egyelőre azt sem tudjuk, honnan került hozzá. E kérdőjel még elviselhető lenne, de a mű további sorsának bizonytalansága sokkal fájdalmasabb. Budapest 1945-ös ostroma, a várbéli Hatvany-villa bombatalálata óta se kép, se hang: Munkácsy e remeke feltehetően elpusztult a lángok között. Még színes fényképünk sincs róla, de talán jobb is így. A fekete-fehér repró önmagában is olyan sokat sejtet a felület kvalitásait tekintve, hogy a kolorit látványa túlzottan fájóvá tenné az esetleges pusztulás tudatát.



A fenti, ma még csak korabeli repróról ismert Hatvany-képen is jól látható Paál László remekműve, a Párizsi út a Fontainebleau-i erdőben.

A másik, teljes bizonyossággal azonosítható kép a Munkácsy-festménytől jobbra látható, a merőleges falon: Paál László méretében is tekintélyt parancsoló alkotása, a Párizsi út a Fontainebleau-i erdőben. Ez is vitathatatlan főmű, akkor is, ha a korabeli fényképekről közismert tájrészletet – szinte azonos kompozícióval – Paál összesen három alkalommal is megfestette. Fájdalom, de tipikus: ez a kép sincs meg. Talán az enyészeté lett, talán a felszabadító orosz katonák kezén tűnt el. Utóbbi esetben még van halvány remény a viszontlátásra.

Két festményt még nagy valószínűséggel megnevezhetünk Hatvany enteriőr-képéről: az egyik egy nagyméretű, közel négyzetes formátumú vászon, mely az MNG-s változaton az ajtó felett látható, míg a másik, magántulajdonban lévő Hatvany-képen az ajtótól balra tűnik fel. Ez nem más, mint Fényes Adolf nem csupán költői címével igéző remekműve, a Vasárnap csendje a földeken. Hatvany egykor nem kevesebb, mint 16 művet birtokolt a szolnoki iskola vezető alakjától, egykori mesterétől, s e mennyiséggel csupán Rippl-képei versenyezhettek. A „Vasárnap csendje”, e visszafogott hangon, szinte puritán szerénységgel megszólaló kompozíció szerencsére ma is megcsodálható, hisz a hatvanas évek elején az MNG-be került.


Ez a kép is fényesen bizonyítja, hogy nem kellenek hangos színek és virtuóz komponálás, hogy a néző lenyűgözve álljon meg egy kép előtt: Fényes Adolf festménye igazi remekmű.

Végül Szinyei Pogányság című képnek harmadik verzióját kell megemlíteni, melynek felfedezéséhez már tagadhatatlanul kell némi fantázia: ott lóg a fekvő formátumú enteriőrön, a Munkácsy-képtől balra. A méreten és a formátumon kívül csak a világos és sötét foltok elhelyezkedése igazít el, de azt hiszem, az egyezés nyugodt szívvel kimondható. Mellesleg érdemes azt is rögzíteni, hogy Hatvany a legtöbb szenvedélyes gyűjtőhöz hasonlóan szeretett rendezni, a képek elhelyezése a bemutatott festményeken számos ponton eltér.


A Hatvany-gyűjtemény nem volt olyan erős Szinyei Merse Pál művészetében, de azért a Pogányság című kép laza festőisége nem a legrosszabb oldalát mutatja a Majális alkotójának.

Befejezésül vissza kell még térnem arra a korábban gyorsan és látszólag felületesen elintézett problémára, mely a képeken feltűnő helyszín azonosítását illeti. Miért is lehetünk biztosak abban, hogy az enteriőr-festményeken Hatvany Fő utcai lakásának részlete, talán a hálója látható, s nem a gyűjtemény közel felét befogadó Nádor utcai szobák valamelyike? A kérdés megadásához a Tanácsköztársaság sokat emlegetett rekvirálása, illetve a lefoglalások és elszállítások során keletkezett, s a Szépművészeti Múzeum Irattárában őrzött dokumentumok segítenek hozzá. Ezekből világosan kiderül, hogy valamennyi azonosított kép – tehát Munkácsy, Paál, Szinyei és Fényes említett alkotása – egytől egyig a Fő utca 11-ből érkezett a Műcsarnokban rendezett megatárlatra.

Hatvany Ferenc: Csendélet Ingres-képpel (lappang)

Egy, sajnos szintén lappangó képet még meg kell mutatnom, mert több szempontból is nagyon jellemző Hatvanyra. Az inkább csendéletnek, mint enteriőrnek beillő kompozíción lehetetlen nem észrevenni, hogy a falon látható festmény jelentősége minden más motívum fölé nő. Nem véletlenül. A megidézett kompozíció, a legendás Török fürdő alkotója, Ingres kiemelt szerepet játszott Hatvany életében. Gyűjtőként és festőként egyaránt megigézte őt. Ezzel együtt a tény az, hogy ez a kép sosem lógott Hatvany lakásában, valójában nem több, de nem is kevesebb egy vágy sajátos, művészi formába öntött kivetítésének. Nem mintha nem szerzett volna magának az életműből: a rekvirálás iratainak tanúsága szerint a Fő utcai otthonában két rajz, a Nádor utcában egy Akt-festmény enyhítette bánatát. Az utóbbi, a Kis fürdőző egyik példánya, melyet 1911-ben Párizsban vásárolt Paul Rosenberg műkereskedésében, nem is volt rossz darab. De meg sem közelítette azt a képet, melyet pár évvel korábban Hatvany elszalasztott, s melynek melankolikus visszfénye az elemzett festményen látható képecske. A történetet – mely egyike a festő-gyűjtő kevés, de nagy kudarcainak – a Hatvanyt jól ismerő kortárs, a magyar gyűjtéstörténet legfőbb krónikása, Géber Antal idézte meg publikálatlan összefoglaló munkájában: „Még nem volt 30 éves, mikor Ingres-nek híres Bain turque (Török fürdő) című képét akarta megvásárolni és apjától 60 000 frank átutalását kérte. Apja bús ábrázattal járt a városban, a részvéttel kérdezőknek fia levelét mutatva, hogy szegény, Párizsban megbolondult. A képet azután Les Amis du Louvre vásárolták meg, 150 000 frankért, múzeumuknak egyik legfőbb díszéül.”

A történet tehát Hatvany számára nem is végződhetett volna rosszabbul. Vigaszt a festés nyújthatott számára: mint az ősember egy sikertelen vadászat után, a barlang fala helyett festményének fókuszába helyezve örökítette meg az elszalasztott nagyvadat

Hatvany Ferenc: Önarckép fejkendővel

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

×

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról