Karika túra 1.

Molnos Péter, 2012-03-14

Rippl-Rónai antiquariuma

 

Néznénk nagyot, ha egy újság manapság olyan bátor lenne, hogy kortárs művészek kiállításairól közöl humoros karikatúrákat. Mai szemmel bármily meglepő, egy évszázada, sőt, akár még ötven éve is működött ez a recept: budapesti napi-, társasági és élclapokban szinte hetente jelentek meg festők, szobrászok munkáit, a modern és kevésbé modern alkotók tárlatait – nem ritkán a címlapokon - fricskázó rajzos beszámolók, vagyis: az olvasók nem csak tudták, kikről van szó, de a szerkesztők olyan izgalmasnak találták a képzőművészeti élet aktuális eseményeit, hogy a lapok példányszámát e rajzok népszerűségével próbálták növelni.

A jelen feletti értelmetlen busongás helyett inkább elindítok egy sorozatot, melynek minden epizódja egy karikatúra kapcsán mutat be egy-egy tárlatot, képet és festőt, miközben természetesen a korabeli közönség műveltségére, ízlésére, ellen- és rokonszenveire is merész következtetéseket tehetünk.

Rippl-Rónai antiquariuma

antiq

Csernek Antal: A sátor alatt, 1906

A rajz szerzője, a Budapesten és Münchenben tanult Csernek Antal elsősorban mint karikaturista vált ismertté a 20. század első harmadában: tekintélyes számú népszerű társasági- és élclapnál dolgozott, hiszen a Pesten megjelenő Urambátyám, a Borsszem Jankó, a Színházi Hét, a Képes Ujság és a Pesti Hírlap Vasárnapja mellett a debreceni Karikás, a marosvásárhelyi Derű és az ungvári Kacsa is megjelentette humoros munkáit.

A Rippl-Rónai antiquariumát a Budapesten kiadott Urambátyám 1906. február 11-i száma közölte, mégpedig a hátsó borítón.

A festőt, lábai körül heverő művei között ábrázoló karikatúra, s az alatta olvasható vers apropóját Rippl-Rónai 1906-os, a Könyves Kálmán Szalon termeiben rendezett kiállítása, s még inkább a tárlatot követő aukció adta. A Párizsban sikereket elért, de itthon az ismeretlenségből csupán egy-két esztendeje kilépett festő vállalkozása nem csupán az akkori Magyarországon, a modern irányzatok előtt zömében értetlenül álló közönség várható reakcióinak tudatában volt merész, sőt sokak szemében egyenesen bolond ötlet, de azóta, az eltelt egy évszázad alatt sem talált igazán követőkre. Rippl-Rónai motivációit, akkori élményeit az 1911-ben írt Emlékezéseinek lapjairól ismerhetjük meg:

„Végre, 1906-ban a »Könyves Kálmán«-szalónban csinált kiállításom úgy erkölcsileg, mint anyagilag jóravaló sikerhez juttatott. Erős próbája volt ez nemcsak piktúrámnak, hanem annak is, hogy fejlődött-e már nálunk odáig a műízlés, hogy művészi búvárkodásaim leszűrődéseit akceptálja. Magamra úgy hatott e kiállítás rendezésének már szándéka is, mint (nem próbáltam, de sejtem) a hazárdjátékos utolsó kártyája, melyre mindenét feltette. Emlékszem jól, a kiállítás megnyitása előtt formális félelem fogott el: hátha még az a kevés ember is megtagadja tőlem búvárkodásaim eredményének elismerését, akik különben híveim voltak. Hiszen sokan nőttek fel mellettem olyanok, akiknek nagy volt már a hatalmuk. De - csalódtam, s velem együtt nagyon sokan csalódtak. Örülök, hogy például Vaszary János is csalódott, aki még kevéssel azelőtt azzal vigasztalt, hogy most már ugyan nem disputálnak annyit piktúrám felől, hanem azért itthon sohasem fognak elismerni, állami vásárlásban s más hasonló jókban nem fognak részesíteni, s hogy ez így már végérvényesen el van végezve. Az ilyen biztatásokhoz még aztán az az aggodalomkeltő feltevés is járult, hogy a művásárló közönség helytelenül fogja fel az addig Budapesten teljesen ismeretlen önkéntes műárverés mivoltát. Itt, különösen a bohémvilágban, eddig csak önkéntelen, »hivatalból« való árverések »tartattak«. Önkéntes műárverés, pláne eleven művész képeinek árverése, csak úgy egyik szemmel nézve, némi joggal kelthette azt a gyanút, hátha ez a művész maga sem becsüli sokra a műveit, ha azokat kész csak úgy elkótyavetyélni. Nos, lelkiismeretfurdalás és nagyzolás nélkül elmondhatom: az aukció erkölcsi és anyagi sikere arról győzött meg, hogy egy sereg ember ízlése hajlik immár itthon is afelé az ízlés felé, mely az én piktúrámban dokumentálódik.”

A Könyves Kálmán Szalon

A Könyves Kálmán Magyar Műkiadó Rt. üzletének homlokzata és kiállítóterme a Nagymező utca sarkán, 1904

A Révai Kiadó kebelén belül működő, elsősorban művészi reprodukciók kiadásával foglalkozó Könyves Kálmán Szalon, pazarul felszerelt Nagymező utcai helységeiben a katalógus szerint elképesztően sok, mintegy 318 mű került a közönség elé. A január 30-i sajtóbejárásról tudósító első cikkekből megtudhatjuk, hogy valójában „csupán” kétszáz alkotás borította a falakat: az előző esztendő utolsó hónapjában, a kaposvári iskola termeiben bemutatott anyag némileg átalakított és kibővített változata. A katalógus a teljes „kontingenst” tartalmazta, mert Rippl felkészült a folyamatos vásárlásra és minden eladott kép helyett újabbat akasztott a megüresedett helyre. Hogy volt elég munkája, egy február 8-án kelt, testvérének, Ödönnek küldött levélből tudjuk:

„Igen jól megy minden, óriás siker, így is, úgy is. Roskad a régi épület... Úgy látszik, jól reménykedtünk, máris a mienk a jövő. Mindenki a kiállításomról beszél, harcol és dühösködik. Persze van sok művészellenség is, de jóval kevesebb, mint a több jó barát. Ezenkívül még a kormány is meg fogja erőltetni magát. Már harmadszor frissítjük fel a kiállítási termeket – az új termékek is nagyon kelnek. Ugyancsak hirtelenében megvétetnek, melyek 3 és 6 év előtt méltatásra sem találtak. Mondom neked, fordul a kocka. Az ízlés – modern értelemben változni fog.”

rippl arno

Az Arno partján-t 1500 koronáért kínálták, míg a Cleo de Merode rokona című csodás pasztellt 100-ért vesztegették

Az óriási siker kézzel fogható volt: a kiállítás ideje alatt nem kevesebb, mint 188 művet vásároltak meg. A modern irányzatok felé csak lassan lépdelő budapesti közönség érdemeit az sem csökkenti, hogy az árak feltűnően alacsonyan, kifejezetten vásárlóbarát módon lettek megállapítva. A Párizsban jelentős sikert elért Öreganyám kiugró, 10000 koronás ára nem tekinthető mérvadónak, hisz ez kifejezetten védőár volt: Rippl valójában nem is akart megválni kedvenc képétől. A Karácsony 2000, Az Arno partján 1500-as ára főleg annak tudatában nevezhető igen csak mértéktartónak, hogy ezekben az években a műcsarnoki középszart képviselő Boemm Rita, vagy a modern irányzatokat feltűnő elánnal csepülő piktor, Kézdi Kovács László is el-elkértek műveikért 1000 koronát. Nem beszélve arról, hogy a bámulatosan finom pasztellek hihetetlenül olcsón kérették magukat: borzongató még belegondolni is, hogy például a Cleo de Merode rokona című kép címe mellett is csupán 100 korona áll a katalógusban, miközben a mérsékelt tehetségű Rubovics Márk a Nemzeti Szalon 1906-os kiállításán „Ejnye, be jó!” című vízfestményéért 250 koronát kért.

apró

Egy érdekes apróhírdetés valakitől, aki talán nem a jó befektetéseiről vált híressé

Rippl azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem 19-re lapot kért. A kiállítás bezárása előtt a Könyves Kálmán Szalon vezetőségével karöltve meghirdette a megmaradt képek aukcióját. Kipakolta teljes raktárkészletét, s új katalógust nyomtattatott, immár 381 eladó művel. Aki járatos valamennyire a műkereskedelem pszichológiájába, az tudja: ez öngyilkos húzás. Bejött! A március első három napján, fél négytől hét óráig megtartott árverésen a korabeli híradások szerint minden kép elkelt. A bevételről Rippl öccsének küldött, március 11-én kelt leveléből értesülünk: „Az én kiállításom aukcióval együtt 44 ezer koronát gyümölcsözött. Ebből 12 ezer Könyvesé... Mindenesetre ugyanazt az életet folytatjuk, amit megkezdtünk. Egyszerűen, de szépen.”

Végszónak ez zseniális, de térjünk vissza a karikatúrához! A jellegzetes, bohém művészkalapban ábrázolt, kissé meggyötört arcú Rippl körül karakteresen megrajzolt festmények sorakoznak. Fájdalom, nekem csak két művet sikerült minden kétséget kizáróan azonosítani, a további megfejtéseket epedve várom.

A Vázát tartó nő

Az első – mely a karikatúra készítőjétől az erősen nyújtott formátumon élcelődő „A rámába szorult aggszűz” címet kapta - a Karcsú nő vázával. A rajzon való azonosítása azért is rendkívül fontos, mert a katalógusban a kép nem szerepel: Rippl ugyanis az eladások miatt egyre fogyó anyagot időről-időre felfrissítette olyan művekkel is, melyek adott esetben nem is szerepeltek a tárlatot kísérő kiadványokban.

vázát tartó nő

A Rámába szorult aggszűz és a Vázát tartó nő

A Karcsú nő vázával című kép, s még inkább a rajta feltűnő hölgy Rippl-Rónai életében kitüntetett szerepet játszott. A festő emlékirataiban ez az alkotás szerepel a legnagyobb hangsúllyal, s az sem véletlen, hogy Rippl haláláig magánál tartotta a művet, kiállításain pedig óriási, már-már megfizethetetlen árakat szabott érte. A művész ráadásul előszeretettel fényképeztette magát e festmény társaságában, s néhány képén is feltűnik a háttérben. Jellemző, hogy a hagyatéki tárlaton is messze a legmagasabb, mintegy ezer pengős összeggel került a katalógusba, sőt Rippl-Rónai özvegye, az aukciót követően vissza is kérte a művet, és csak később vált meg tőle.

Máté Olga fényképe

Rippl-Rónai és festménye Máté Olga legendás fényképén

E szokatlan ragaszkodás egyrészt a festményt kiemelkedő festői kvalitásaival, másrészt az ábrázolt modell személyével magyarázható. A képen feltűnő hölgy a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Hélèn Le Roy d’Etiolles festőnő, aki – bár az 1890-es évek elején még jóval beérkezettebb művésznek számított Rippl-Rónainál – nem csak hogy gyakran felkérte a fiatal magyar festőt, korrigálja növendékeit saját festőiskolájában, de maga is elismeréssel fogadta tanácsait. A szakmai kapcsolaton túl minden bizonnyal érzelmi szálak is összefűzték a két művészt. Erre utal a Rippl-Rónait ábrázoló egyik leghíresebb fénykép is: a Máté Olga által készített felvételen a festő úgy állította be e vásznat maga mellé, mintha a kép modellje a valóságban is a megörökített jelenet szereplője lenne.

Rippl és Lazarin

Rippl 1906 körül és húsz évvel később, Lazarinnel - háttérben a Karcsú nő vázával

A Karcsú nő vázával Rippl-Rónai egyik kedvenceként mindvégig a festő birtokában maradt, s csupán özvegye vált meg tőle az 1930-as évek közepén. Az 1937-ben rendezett nagy emlékkiállításon már a korszak egyik kiemelkedő magángyűjteményének, a pécsi Balla Adolfné kollekciójának darabjaként volt kiállítva. A festmény további sorsa a 20. századai magyar műgyűjtés egyik legnagyobb alakja, Bedő Rudolf önéletrajzából rajzolódik ki. Jellemző a mű fontosságára és a gyűjteményben játszott kiemelkedő szerepére, hogy az önéletrajz egyedül erről a festményről emlékezik meg nagyobb terjedelemben: „Gyűjtők a tevékenységük folyamán sok érdekes dolgot tudnak elmesélni, de itt csak a Vázás nő című Rippl-Rónai kép esetét mondom el. Régóta tetszett már nekem ez a szép kép és amikor Rippl-Rónai özvegye a 30-as években aukciót rendezett a megmaradt művekből, ennek folyamán nekem ütötték le. Ekkor az özvegy kijelentette, hogy kevesli az összeget és a képet megtartja. Természetesen erre nem volt joga, de az özvegyről lévén szó, én beleegyeztem. Később hallottam, hogy Balláné, pécsi gyűjtő szerezte meg a képet, aki évek múlva felköltözött Pestre. Itt beteg lett és ismerősöm, akinek azt mondta, hogy el akarja adni a képet, elvitt oda. Ekkor viszont közölte, hogy meggondolta a dolgot és nem adja el. Így másodszor is elbúcsúzhattam a képtől. Halála után férje eladta nekem a képet, amely végül is hozzám került.”

A Kunffy-gyerek

Kunffy karikatura

A Kunffy-gyerek kétszer

A karikatúrán felismerhető másik, nem kevésbé híres festmény az egykor Nemes Marcell kollekcióját gazdagító, s a közelmúltban a Szépművészeti Múzeum tárlatán is bemutatásra került kép: A Kunffy-gyerek. Az 1904-ben festett portré Csernek Antaltól A két és ½ hónapos Mancika nevet kapta a keresztségben, miközben a beállításon mit sem változtatva Kunffy Lajos amúgy rendkívül bájos fiú gyermekének idomait „felfújta”, s a kezében lévő almát – vajon miért? – banánra cserélte. A modellről, s a portré megszületésének történetéről szerencsére pontos ismereteink vannak. A Rippl-Rónaival baráti viszonyt ápoló kiváló festő, Kunffy Lajos és a sokak szívét elbájoló, egyszerre gyönyörű, művelt és tehetős, ráadásul kiválóan zongorázó feleség, Tiller Ella gyermeke, Zoltán 1902. július 20-án született Párizsban.

Kunffy Lajos

Egy igazi úr: Kunffy Lajos

A legszebb bajszú és nem mellesleg az egyik legintelligensebb magyar festő 1904-ben érezte úgy, hogy harmadik életévébe lépő kisgyermeke megérett a hazatérés hosszú útjára. Ekkor még nem a varázslatos, ma emlékmúzeumként működő – s mindenkinek kötelezően meglátogatandó! - somogytúri birtokon ütöttek tanyát, hanem Kunffy szüleinek vargaligeti házában.

Kunffy család

A Kunffy-család: Lajos, Zoltán (Zitán) és Ella

Kunffy és Rippl

Rippl-Rónai és Kunffy egyszerre, ugyanarról: Zolika a vásznon

Itt készült Rippl festménye, A Kunffy-gyerek, s létrejöttének körülményeiről magától a büszke apától, a magyar művészettörténet talán legérdekesebb művész-önéletrajzának írójától értesülhetünk: „Oda Vargaligetre kijött hozzám Rónai Józsi kollégám is, és ő is dolgozott. Tetszett néki, ahogy fiamat egy nagy fotelbe ültettem, piros almával a kezében és ezt ő is megfestette.” Szerencsére mindkét festmény megmaradt, így módunk van egymás mellett is megvizsgálni őket. Aki ismer, tudja: a somogytúri emlékmúzeum gyakori látogatójaként minden szimpátiám Kunffyé, de e művek együttes látványa kiválóan példázza a különbséget, mely a jó és a korszakos jelentőségű festő közötti áthidalhatatlanul feszül.

Ella

Tiller Ella, aki Jászi Oszkár szívét is megdobogtatta

Kunffy Károly, a család Amerikába emigrált tagja így emlékezett A Kunffy-gyerek szüleire: „Lajos bácsi mélyen szerelmes volt feleségébe, Tiller Ellába, aki vagyonos bécsi családból származott. Az asszony humora, kedvessége és szépsége legendás volt. Lajos bácsi és szép felesége, Ella közelebbi barátságba került Clemenceau-val, aki Franciaország elnöke lett és akit »tigrisnek« neveztek a legyőzött államok úgynevezett vérengző ellenzése miatt 1918-ban. Ezen barátok közé tartozott Jászi Oszkár, aki több levelet írt Kunffy Lajosnak és Ellának. Olyan pletyka is járta, hogy Ellának afférja volt Jászival. Mivel Kunffy és Ella házasságának nagy szerelem és mélységes barátság adott szolid alapot, az ilyen érzelmi kalandok nagylelkűen nem voltak észrevéve – mindkettőjük által. Az a tény, hogy Kunffy feleségét megfestette, amint zongorázik és mögötte áll vagy Jászi Oszkár vagy Sauer Emil, elmélyülten nézve, ezt a nagylelkűséget dokumentálja. Mindkét úr abban a hírben állt, hogy Ella megajándékozta őket figyelmével. Sauer Emil egy nagyszerű zongoraművész volt, attól függetlenül, hogy volt-e Ellával »affaire de coeur«. A nagy zongoraművész leánya, Sauer Éva zongorára tanította Lajos bácsi és Ella néni egyetlen fiát, Zoltánt. Természetesen azt suttogták, hogy Lajos bácsi nagyra becsülte Évát. A családi és baráti kör Zoltánt csak Zitán, néven ismerte, és én is csak ezen a néven tudok rágondolni. Ugyancsak nagy koncert – zongorista volt a huszadik század elején Ticharich Zdenka, aki a pletyka szerint szintén Lajos bácsival egy »affair de Coeur« volt. Azokban az időkben a diszkrét szerelmi ügyek, amiket mindkét házastárs akceptált, társadalmilag úgyszintén »megengedhetőek« voltak.”

Somogytúr 1Somogytúr 2

A szerző kedvenc magyar kiállítóhelye, a somogytúri Kunffy Emlékház: fent a műterem, lent a kúria zeneszobája a legendás zongorával és Kunffy-festményekkel

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

×

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról