H, mint hamis

Molnos Péter, 2012-02-14

Bevezetés a festményhamisítás világába

 

Az internetes “piacterek” ajánlatainak böngészése szinte napi szórakozási lehetőséget nyújt annak, aki a hamis festmények világában akar kalandozni. Persze a kezdeti izgalom helyét gyorsan átveszi a felháborodás érzése: az egyes életművek megítélésében óriási károkat okozhatnak az elsőre rendkívül mulatságos förmedvények, melyek azonban egy esetleges keresés után a valódi művekkel egyenrangú találatként jelennek meg az interneten gyanútlanul szörföző, a művészetek terén járatlanabb delikvens szeme előtt. Csak találomra: Aba-Nováktól öt alpári hamisítvány mellett egyetlen eredeti festmény vagy rajz sem bukkan fel a legnagyobb magyar internetes piactér kínálatában, a szintén rendkívül népszerű Scheiber esetében az arány némileg jobb, hiszen a 10 hamis után legalább négy korrekt mű is kelleti magát.

hamis abák

Tragikus Aba-Novák- és Scheiber-hamisítványok az internetről. A bal oldali "Aba-Novák" eredetije ráadásul Patkó Károly műve.

hamis scheiberek

Ez a szint persze inkább csak elnéző mosolyra vagy a tehetetlenség dühös érzésére sarkalja az embert, ám a hamisítás közelmúltjában akadtak feljegyzésre és elismerésre méltó alakok is: róluk is szó lesz e sorozat következő részében, miután rövid áttekintést adok az általuk is alkalmazott csalárd módszerekről.

“French school”. Azt hittem rosszul látok, de nem: valóban ez állt szignóként az Ecseri piac egyik hevenyészett standján kínált festmény jobb sarkában. A Matisse és Kees van Dongen stílusa között ügyetlenül egyensúlyozó kép alkotójának technikai felkészültségét, festeni tudását ezek szerint csak nyelvismerete múlta alul. Így történhetett, hogy a feltehetően egy angol aukciós katalógus reprójáról lemásolt, ismeretlen szerzőjű műre mechanikusan rámásolta a mellette olvasható meghatározást. A hamisító a számára értelmezhetetlen betűhalomról azt gondolta, hogy a mű alkotójának nevét jelenti. Érdemes lett volna megszerezni a festményt, de az érte kért negyvenezer forint bőven felülmúlta azt, amit egy vicces kortünetért az ember szívesen beáldoz, fotózni pedig az adott helyzetben: több lett volna, mint könnyelműség.

ecseri

Idilli életkép az Ecseri hírhedt standjáról. Az előtérben a közelmúlt aukciós sztárjai -  Duray, Scheiber, Kádár, Perlrott, Pittner és Medveczky műveinek másolatai. Persze az általános helyzet ennél jóval szívderítőbb: ez a töménység az Ecserin is unikális.

Az igazi veszélyt természetesen nem ezek az alattomos, de alapjában véve gyermekded próbálkozások jelentik. Az elmúlt két évtizedben, a szocializmus éveiben tetszhalott állapotba kényszerített magyar műkereskedelem feltámadása, s az árak robbanásszerű növekedése után már komolyabb erők is csatasorba álltak a festményhamisítás frontján. Ma már a megcélzott áldozatok nem csupán a bolhapiacon sétáló gyakorlatlan amatőrök, hanem az árverések elegáns, úri közönsége: tagadhatatlan, hogy az elmúlt másfél évtized alatt nem egy esetben ért el horribilis árat hamis magyar festmény, s nem csupán jópár magángyűjtemény, de néhány méltán híres vállalati kollekció is “büszkélkedhet” drága pénzen vásárolt, valójában azonban értéktelen műtárggyal.

Vannak jelek, hogy az elérhető ár nagysága már a jelen hamisítói között is “kitermelte” a nagy teljesítményekre képes mestereket, de azért még ma is az a jellemzőbb, hogy a szakember számára az igazi kihívásokat a múltban készített hamisítványok, illetve a régi, eredeti, de az idők folyamán hamis szignóval ellátott képek felismerése jelenti. Ezekben az esetekben ugyanis a leleplezés jóval körültekintőbb vizsgálatot és edzettebb szemet igényel, hiszen az új hamisítványokkal szemben a felhasznált anyagok – a vászon, az azt kifeszítő vakráma, az alapozás és a festék – általában korhűek, s így az egzakt fizikai vizsgálatok nem adnak kulcsot a megoldáshoz. Ráadásul ezekben az esetekben a mű nem hamisítási szándékkal készült, így az általa nyújtott esztétikai élmény hiteles: a képet nem leplezi le a másolással, stílusutánzással együtt járó kényszerű mintakövetés izzadságszagú görcsössége. A megtévesztésre törekvő csaló egy régi, ismeretlen, vagy kevésbé neves alkotó jól sikerült művét új szignóval látja el, miután az eredeti jelzést vegyszerrel lemossa, lekaparja, esetleg egy friss festékréteggel elfedi, vagy – uram bocsá – egyszerűen levágja. E módszer hatékonyságát az a vásárlói szokás alapozza meg, hogy a képek leendő tulajdonosait sok esetben nem a tetszés “egyszerű” igénye, nem egy jó, esztétikai élményt okozó mű megszerzésének vágya, hanem a nagy művész nevének elbűvölő aurája, a leendő vacsoravendégek elkápráztatásának reménye motiválja. Sokan nem műalkotást, hanem nevet vásárolnak.

sass

A hamisító egy eredeti, Sass Brunner Ferenc által festett képet manipulált a drágább eladás reményében. A vászon hátoldalán olvasható, eredeti felirat betű- és számsorát úgy módosította, hogy az "Sass Ferenc 913"  helyett "Vaszary János 903"-nak tűnjön. Pechjére az általa alkalmazott festék hamar kifakult, így a csalás lelepleződött.

Az átszignáláshoz alkalmazott módszerek az esetek többségében árulkodó nyomokat hagynak. A műalkotás kompozíciójának belső aránya felbillen, vagy a kép felülete szenved el olyan apró károsodást, mely a vizsgálatkor az utólagos beavatkozást, a felülettel való manipuláció megtörténtét valószínűsíti. Az új, hamis szignót általában a görcsös íráskép, vagy az UV-lámpa fénye buktatja le: utóbbi, ideális esetben képes kimutatni, hogy a jelzés nem a festménnyel egy időben, hanem jóval utána készült. Persze ez a vizsgálati módszer is átverhető, ám a kémiai és hőtechnikai – a hajfesték alkalmazásától a boltban megvásárolható anti UV spray-n keresztül a kemencében való sütésig ívelő - receptek ismertetésétől a terjedelem kínzó korlátai miatt most eltekintünk.

lászló

Egy oldal a Nemzeti Szalon 1931. januári csoportkiállításának katalógusából, László László festményeivel. A Horthy-apoteózis is remek, de számunkra most fontosabb a szinte teljesen ismeretlen művész stílusának feltűnő hasonlósága Scheiberéhez. László László képeinek jelentős része feltehetően "feloldódott" a nagyobb név életművében.

Az átszignált művek leleplezését nagyban nehezíti, hogy efféle átalakításokat nem egy esetben már a meghamisított művész korában, vagy röviddel halála után is megejtettek. A művelet alapfeltétele természetesen a hasonló stílus és az azonos motívumkincs. A mester-tanítvány kapcsolat, a közös művészideál hatása, vagy egyszerűen csak a festőtárs lenyűgöző, megkívánt modorának időszakos átvétele eredményezheti, hogy néhány művész stílusa, alkotásaik külső jellegzetességei az életművek bizonyos periódusaiban igen közel kerülnek egymáshoz. A hamisítók ezt a hasonlóságot használják ki. Így lehet – egy apró átalakítás után - Fáy Dezső képéből a vele éveken át közösen dolgozó, s több esetben is együtt kiállító Gulácsy Lajos műve, Katona Nándorból és Szepesi Kuszkából Mednyánszky, s így tűnt el a kevesek által ismert László László életműve, hogy gazdagítsa az amúgy sem tömörségéről nevezetes Scheiber oeuvre-t.

bánk

Az efféle művek szinte kihívják a sorsot maguk ellen. Bánk Ernő néha Rippl-Rónai, néha Kádár Béla vagy Aba-Novák Vilmos nyomdokain haladt, itt éppen Patkóra hajaz, talán túlzottan is.

Volt néhány nagy átváltozóművész is, mint a szerényebb képességű, viszont annál befolyásolhatóbb Bánk Ernő, aki hol Kádár Béla, hol a mellette dolgozó Patkó Károly és Aba-Novák stílusát utánozta, vagy az erősen induló, de idővel Szőnyi, Bernáth és főleg Berény Róbert elementáris hatása alá kerülő Pohárnok Zoltán, kinek művei – immár hamis szignóval - számos neves műtörténész szerint már az 1963-as Berény emlékkiállításra is beszivárogtak.

pohárnok 1

pohárnok 2

Az amúgy rendkívül tehetséges Pohárnok Zoltán a 30-as évek második felében Bernáth Aurél és Berény Róbert kikerülhetetlen hatása alá került. Csak egy csalárd átszignálóra van szükség, hogy ilyen művei a nagyobb nevű mintaképek életművében kössenek ki.

A sort persze hosszan folytathatjuk: a Munkácsy vagy Benczúr tanítványok művei gyakran váltak mesterük alkotásaivá, nem beszélve arról, ahogy a Markó gyerekek - a hamisítók közreműködésével – számos alkalommal szó szerint apjuk nyomdokaiba léptek. Esetükben a vezetéknév azonossága is beindíthatta a csalárd szándékkal megáldott hamisító fantáziáját, hiszen elég volt csupán a szignó egy részletét, netán mindössze egyetlen betűt változtatni ahhoz, hogy milliókkal növekedjen az izgatott gyűjtőnek felkínált portéka eladási ára.

szőnyi

Egy példa arra, mikor a névrokonság még a művészettörténészt is megtéveszti. Pogány Ö. Gábor összefoglaló művében, A magyar festészet forradalmárai-ban Szőnyi Istvánnak adta S. Szőnyi Lajos alkotását. Pedig e szinte teljesen elfeledett alkotó megérdemli a figyelmet: kvalitásaira álljon itt az az alábbi példa - illetve a hozzá vezető link: http://www.kieselbach.hu/alkotas/utepitok_3147

A névhasonlóság sokszor művészettörténészeket is becsapott: a szinte ismeretlenül eltűnt S. Szőnyi Lajos - mellesleg remek - képének reprodukciója így szerepelhet Szőnyi István neve alatt Pogány Ö. Gábor már-már klasszikussá érő összefoglalásában, A magyar festészet forradalmáraiban. Itt persze csupán tévedésről, s nem hamisításról, a nyereség reményében elkövetett megtévesztésről beszélhetünk, ellentétben annak a szerény képességű fogarasi festőnek közszájon forgó esetével, aki 1926-ban kiállítással egybekötött vásárt rendezett Aradon. E nevezetes tárlaton többek között a nagybányai iskola vezető mesterének, Ferenczynek első világháború alatt festett vázlatait kínálták eladásra. A csalás a szakértők számára egyértelmű volt, de a „hamisítót" nem tudták elítélni: Ferenczy Károly volt a “becsületes” neve, s így nem tilthatták meg, hogy az általa festett képeken szabadon használja szignatúráját.

A 20. századi magyar műkereskedelem történetében minden bizonnyal a Teniszező társaság című kép esete adja a legszebb példát arra a kivételes alkalomra, mikor a hamis szignóval operáló csaló a saját csapdájába zuhan. Az eredetileg jelzetlen művet a könnyebb eladás reményében a kétezres évek elején, akkori tulajdonosai hamis Gulácsy szignóval látták el. Ily módon a csalóknak sikerült is vevőt találni egy korábban pazar, de akkor már romjaiban heverő gyűjtemény bizonytalan ítéletű, aggastyán korú tulajdonosának személyében. A igazság pillanata akkor érkezett el, mikor a kép egy aukciósház kínálatába kerülve végre szakértő szeme elé jutott: Bellák Gábor kutatásai során hamar kiderült, hogy a hamisítók egy eredeti, felettébb bájos, közel hét évtizeden át lappangó Csontváry festményt kótyavetyéltek el “Gulácsyként”. Az aukción minden bizonnyal dermedten nézték végig, amint az új tulajdonos több mint 100 millió forintot fizet ki a mű vételáraként.

csontváry

Csontváry Kosztka Tivadar: Teniszező társaság, 1900 körül. Az eredetileg jelzetlen festményt hamis Gulácsy szignóval adták el, majd röviddel később, Csontváry szerzőségének cáfolhatatlan megállapítása után, több mint 100 millió forintért kelt el 2005 novemberében a Nagyházi Galéria árverésén.

A csalárd szándékú átfestések igen gyakori, mégis csupán elvétve nyilvánosságra kerülő formája, mikor az eredeti művön utólag olyan változtatásokat hajtanak végre, melyektől a tulajdonosok a kép értékének növekedését remélik. E folyamat során a festmények kellemetlennek érzett, „zavaró” motívumait eltüntetik, vagy – ellenkezőleg – kelendő, tetszetős, értéknövelő részletekkel bővítik az autentikus kompozíciót. Mindkét módszerre gazdagon idézhetők frappáns, sok esetben kifejezetten ötletes és mulatságos példák, melyek néha szinte azt is elfeledtetik a szemlélővel, hogy az effajta manipulációk általában az eredeti műalkotás maradandó károsodásával járnak.

Vallásos tárgyú csendéleti elemek, keresztek, szentképek, kegyszobrok, netán az élet véges voltára utaló koponyák tűnnek el a festményekről e sajátos, a haszonszerzés által motivált cenzúra következtében, s az eredetileg falképterveknek szánt táblákról is ebből a célból vágják le a valós funkciót leleplező architekturális részleteket. Arra is volt már példa, hogy egy tragikus zsánerjelenet vászonra álmodott főszereplője évtizedek elmúltával radikális átalakításon esett át: az üres bölcső előtt zokogó, gyermekét gyászoló anya arcáról hirtelen eltűntek a könnyek, s egy ügyes restaurátor segítségével a kisded is “visszakerült” apró ágyába. Eladhatatlan képből így vált “etetős” műkereskedelmi csemege.

tornai

Egy példa az utólagos "kozmetikázásra". Tornai Gyula jobbra látható, eredeti művén a harcos szájából és kezeiből lógó, véres húscafatokat eltüntették:  lándzsát, harci bárdot és diszkrét kendőt festettek a helyükre, így konszolidálva a túlzottan durvának ítélt kompozíciót.

E sajátos cenzúrát igen gyakran szenvedik el a 19. és 20. század fordulóján született, keleti témájú művek. Ekkoriban ugyanis az orientalizáló életképek sok esetben extrém, borzongató, a mai néző számára esetenként a gusztustalanság határát súroló témákkal, motívumokkal társultak. Tornai Gyula például számos kompozíciójában ábrázolt extatikus keleti táncosokat, eltorzult arcú sámánokat, kezükben, szájukban a rituálé eszközeiként használt szétszaggatott, vértől csöpögő húscafatokkal. Ilyen jellegű festmények értékesítése előtt, az eladóban szinte „természetes” igényként merül fel e motívumok eltakarása. Nem egyszer szó szerint ez valósul meg: a szerző több alakalommal találkozott olyan képekkel, mikor lazán lengedező kendő, vagy hosszú szakáll utólagos ráfestésével tüntették el e „zavaró” részleteket.

Természetesen azok is feltalálják magukat, akik nem egyes zavaró elemek eltávolításától, hanem éppen hogy bizonyos értéknövelő motívumok ráfestésétől, a kompozíció utólagos bővítésétől várják képük értékének növekedését. A példatár itt is szinte kimeríthetetlen: a 19. századi, gyenge kvalitású férfiarcképekre pajesz és sábeszdekli kerül, a biedermeier gyermekportrék kezei között pedig színes játékok jelennek meg, hogy az amúgy sápatag kolorit legalább egy apró folt erejéig felragyogjon. Hasonló megfontolásból tűnnek fel hirtelen napernyős, kacér kisasszonyok addig kietlen, sivár réteken, s bújnak elő vadászok egyhangú téli erdők fái közül.

Egy jellegzetes példa arra is rávilágít, milyen apró jelek kelthetik fel a nézőben a gyanút az idegen kezű átfestésre, mikor érdemes alaposabb, netán műszeres vizsgálatnak is alávetni a kiszemelt alkotást. Egy néhány esztendővel ezelőtt felbukkant Aba-Novák festmény, mely kezében kártyát tartó, svájcisapkás, hetykén cigarettázó vagányt ábrázolt, már első pillantásra meglepő összhatást mutatott. A kép meggyőzően “szállította” a festő 1928 körüli stílusának letagadhatatlan karakterjegyeit, mégis néhány részlet, a sapka, a sál és a kártyalapok gyenge festői kialakítása, szervetlen illeszkedésük a kompozíció alapszövetéhez, a “valami nem stimmel” kényelmetlen érzetét keltette. Az ellentmondás feloldására csak addig kellett várni, míg a festő hagyatékból elő nem került a műről 1930 táján készült eredeti, archív fotó. Ez alapján kiderült, hogy egy kopasz, sasorrú, nyakkendős, szivarozó úriember, egyébként kiváló kvalitású portréját ékesítették fel a "vagány", vagy - utalva Aba-Novák egyik híres képére - a "hamiskártyás" attribútumaival. Az átfestő azonban kicsit slendrián volt: jól látható, hogy a szipkában tartott szivar vége kikandikál az utólag ráfestett kártyalapok mögül.

aba hamis

A jobbra látható, eredeti Aba-Novák képet a könnyebb eladhatóság és a magasabb ár kedvéért a múltban kicsit felturbózták: sapkát, kártyalapokat, sálat és cigarettát festettek a vászonra, s így a decens, kopasz fiatalember unalmasnak talált arcképéből megalkották a pesti vagányt. Kár, hogy a kártyalapok mögül kikandikáló szivarvéget nem vették észre.

A korabeli, eredeti képek manipulálásakor a hamisító sokszor nem, vagy nem csak a festmény felületén végez el változtatásokat, hanem a mű hátoldalán is elhelyez félrevezető utalásokat. Jól tudja ugyanis, hogy a képek hátoldala sokszor valóban fontos információkat hordoz, s így a vásárlók zöme elsőként azt vizsgálja meg. A hamisítók leleményessége itt is kifogyhatatlan. Jelentős, közismert magángyűjteményekre utaló pecsétek, nevek, korabeli, olvashatatlan vagy átírt kiállítási cédulák és fantáziadús ajánlások, patinás múzeumok hamisított, vagy más művekről leemelt raglapjai terelik a kívánt irányba a reménybeli vásárló gondolatait, s nem utolsó sorban elvonják a figyelmet a festmény sokszor bántóan gyenge kvalitásáról.

hamis ferenczy

ferenczy hamis hátoldal

Egy nagybányaias hangulatú, közepes tájképből utólagos, hamis szignóval és kiállítási etikettel kívántak Ferenczy-művet "varázsolni".

E módszer egyik igen korai és egyszerűségében is zseniális példájára leltem az Egyetértés című lap 1909. október 29. számában. A riport írója a következőkről számolt be Csalás hamisított képekkel című cikkében: “... a téli tárlat megnyitása előtt részint ismertebb művészek hamisított aláírásával ellátva, részint más közönséges mázolásokkal csapják be a házalók a hozzá nem értő, hiszékeny közönséget. (...) a Műcsarnok tárlatára beküldendő minden művet a Képzőművészeti Társulat hivatalos főkönyvi lapjával kell fölszerelni, amilyeneket a titkárság egyszerű kérésére, mindenkinek kiadott. Persze száz meg száz ilyen főkönyvi lap a Műcsarnokba soha többé vissza nem került. Ezeket a szélhámosok annak rendje és módja szerint kitöltötték egy-egy ismertebb művész nevével, ráírták a kép címét és értékét, ráhamisították a sajátkezű aláírást és még a tárlat ideje alatt elindultak azokkal házalni. (...) különösen a jelenlegi téli tárlat előtt volt nagy keletje a főkönyvi lapoknak. Majd 3000-et vittek szét, holott a tárlatra csak 1400 művet küldöttek be.” A cikk tehát azt állítja, hogy a Műcsarnoki kiállításra beküldendő képekhez a művészeknek hivatalos, később a képek hátoldalára ragasztandó kitöltetlen etikettet (hívták ezt raglapnak, sőt: képbárcának is!) kellett kérni az intézménytől. E papírokból azonban nem csupán a tárlaton szerepelni kívánó festők, hanem csalárd szándékú hamisítók is bőven vittek, s az általuk, neves festők nevére kitöltött cédulákkal már saját, hamis festményeiket ékítették fel. A korabeli laikus, naiv vásárló pedig – ahogy késői utódaik is gyakran – inkább a hivatalosnak tűnő “igazolásnak” hittek, mint annak, amit a kép előoldalán láttak.

cirkusz hamis

hamis cetli

Ezt a gyatra Aba-Novák hamisítványt ez a hasonló színvonalú MNG-s raglap próbálta hitelesíteni. Még a "kézzel írt" feliratot is számítógéppel nyomtatták rá.

A par excellence, eredetileg is csalárd szándékkal készített hamisítványok alaptípusának ismertetésekor érdemes ismét Aba-Novák életművéhez fordulni, hiszen e korán, már 1941-ben meghalt művész egyike volt azoknak a festőknek, kiket már életükben előszeretettel, sőt, szinte üzemszerűen hamisítottak. Ezek a harmincas évek második felében, vagy a következő évtized elején készült képek a mai aukciósházak mumusai: évente jó néhány bukkan fel közülük itthoni és a legnevesebb külföldi árverőházak kínálatában egyaránt. Egy 1937 tavaszán kirobbant ügy szerencsére akkora port kavart a sajtóban, hogy a napvilágot látott cikkek segítségével rekonstruálni lehet a leleplezett bűnbanda szokásos módszerét. Az általános, minden bizonnyal éveken keresztül alkalmazott ügymenet – a Magyar Rendőr című folyóirat 1938. szeptember 15-i tanulmányának leírása szerint – a következő volt: „A képhamisítók spiritus rectora mindig valamelyik képcsaló-ügynök vagy lelkiismeretlen zug-képkereskedő, aki valamelyik nagynevű festőművésztől, vagy attól származó, de már magánkézbe került képet megvesz vagy bizományba átvesz, ezt a kétségtelen eredeti festményt azután az ő nyomorban tengődő ún. házi vagy ’nap’-festőjével lemásoltatja 5-6 példányban, s ezeket a másolatokat eredetiként eladja. Minden másolat után – a kép nagyságától függően – 10-20 pengőket fizetnek ezeknek a szerencsétlen festőknek, akik között sokszor egész tehetséges festő is akad, sőt, aki már kiállításon is szerepelt, de nem tudott magának nevet szerezni, s a saját képeit képtelen volt eladni. Ha ezek a festők nem látják el szignóval a másolatokat, akkor azt maga az ügynök csinálja, de akkor kevesebbet is fizet a másolásokért. A csaló rendszerint írást szerez be a festőtől vagy az eladótól, s minden egyes másolat eladásánál ezzel az írással bizonyítja a kép valódiságát.”

hamis tehenes aba

Egy tipikus, 30-as években készült Aba-Novák hamisítvány és jellegzetes, szürkére festett hátoldala.

hamis rippl

A jobboldalon látható hamis Rippl-Rónai mű a Pecic-gyűjtemény ékessége, balra a mintául szolgáló eredeti tűnik fel, mely a Mihályfi-kollekcióból került a Nógrádi Történeti Múzeumba. Pechünkre a szabadkai orvos anyaga ma múzeumban van, s nagy erőkkel rombolja művészetünk nemzetközi hírnevét: néhány kivételtől eltekintve ugyanis a magyar anyag csupa hamisítványból áll. Aki szeretne most azonnal elborzadni, ajánlom az alábbi linket: http://www.zbirkapercic.info/Zbirke.aspx

teuchert

baty

A hamisítót bármi megihletheti: itt éppen Teuchert Károly fülledt erotikájú akvarellje szolgált alapul egy Batthyány-hamisítványhoz.

fer

Ez a remek Ferenczy-festmény sajnos ma is lappang, reprodukciója azonban megjelent Petrovics Elek 1943-as Ferenczy-monográfiájában. Minden bizonnyal ez a fotó szolgált mintául a hamisító számára, amikor a jobboldali, "redukciós eljárással" készült művet megalkotta.

ham vesz

Ez a viszonylag minőségi, 30-as évekbeli Vaszary-hamisítvány kitűnően illusztrálja a "részletből egészet" módszer életrevalóságát. A hamistó az alábbi, eredeti művet használta fel, de úgy, hogy a Vigadó Kioszk kirakatán át feltűnő kilátás elfoglalja az egész képfelületet.

eredeti vazs

Vaszary János: Kilátás a Vigadó Kioszk teraszára, 1926 körül

ham vasz2

A kompozíció népszerűnek bizonyult: egy másik hamisító is felhasználta.

Az egyszerű másolatok mellett a hamisítványok másik csoportját azok a művek alkotják, melyek két-három eredeti kép különböző motívumait variálják, egy többé-kevésbé új kompozíciót alkotva. Ezek a kompilációk tehát nem állíthatók tökéletes párhuzamba egyetlen konkrét művel sem, az egyes részletek azonban megtalálhatók közismert Aba-Novák festményeken. A művek felületes hasonlósága, az eltelt közel nyolc évtized patinája, s nem utolsó sorban az előző tulajdonosok sokszor tekintélyt parancsoló névsora sokakat becsapott már, pedig még a legjobban sikerült hamis “Aba-Novákok” is a legtöbbször könnyen lebuknak az avatott szem előtt: az eredeti képekre jellemző élénk, ropogós kolorit szinte sohasem reprodukálható, s az alapozás tökéletes, márvány simaságát is egy titkos recept, s persze a septiben, kényszeredetten dolgozó másolótól nem elvárható alapos előkészületek garantálták. A virtuóz visszatörlések, lendületes bekarcolások, a színfoltok határaitól ellépő vonalak is elmaradnak, s nem érezzük az ecsetvonások egyéni ízét, autonóm játékát sem. A rajz bátortalanabb, precízebb, kevésbé szakad el a letapogatható formáktól, mégis bántó hibákat mutat azokon az alárendelt részleteken – árnyékok, egymásra torlódó építészeti elemek –, ahol könnyebben előbújik az értelem és átélés nélküli másolással együtt járó véletlen formatévesztés.

jancsek hamis aba

A jobbra látható, 30-as években készült Aba-Novák hamisítvány zenebohócait érdemes alaposabban is szemügyre venni: négyük közül három felbukkan az 1930-as Vurstli című képen. A hamisító innen, illetve a Magyar Művészet című folyóiratban megjelent korabeli színes reprodukcióról emelte át őket.

ham aba jan

Tovább fonva a szálat: a balra látható eredeti Aba-Novák szolgált mintául az előbbi hamisítvány kompozíciójánál a színpadot körülvevő mellvéd és a zenekari páholy megoldásában. Jobbra pedig az alkotó is lelepleződik: Jancsek Antal 70-es években készült képének sárgaruhás bohóca a jó 30 évvel korábban, de még hamisítási szándékkal készített kompozícióról "ugrott át".

gul k

Jancsek nem csak Aba-Novák, de - mások mellett - Gulácsy frontján is ügyködött. Cirkuszos képe sajnos be is került az 1969-es Gulácsy-monográfiába.

A festményhamisítás különböző válfajai, s az ezeket illusztráló példák persze még hosszan sorolhatók, zárásként azonban álljon itt egy érdekes, ám nem is olyan ritka határeset: az a paradoxon, mikor a festő saját műveit hamisítja. Műkereskedői és művészettörténészi berkekben régóta ismert tény, hogy Bortnyik Sándor – Kassák Lajoshoz, vagy éppen Chagallhoz, De Chiricohoz és Hans Arphoz hasonlóan – idős korában számos korábbi alkotását megismételte. Mikor az 1960-as, 70-es évek folyamán a nemzetközi érdeklődés a közép-európai avantgárd felé fordult, a műkereskedelemben hatalmas igény támadt a magyar konstruktivizmus egyik legnagyobb alakjának korai művei iránt. Az idős mester minden bizonnyal jogos elégtételként élte meg e késői érdeklődés feléledését, s így - kisebb vagy nagyobb unszolást követően - újraalkotta avantgárd periódusa elveszett vagy megsemmisültnek vélt képeit. E sajátos önhamisítást az tette “ésszerűvé” és könnyen kivitelezhetővé, hogy legfontosabb, jórészt emigrációban töltött korszakából csupán néhány festmény maradt fenn, viszont rajzok, rézkarcok és fényképek is rendelkezésére álltak az eltűnt művek, így többek között a legendás Lámpagyújtó vagy a Próféta című képek „rekonstruálásához”. Evvel magyarázható, hogy Bortnyik esetében az életmű legértékesebb fejezetét, az emigráció első éveinek termését évtizedeken át olyan művek reprezentálták, s reprezentálják a mai napig is, melyek legtöbbje a hatvanas években készült, s melyek – egyfajta műtörténészi engedékenység, sőt, hathatós támogatás következtében – akadály nélkül jelentek meg hamis datálással a korszakkal foglalkozó könyvekben és jelentős nemzetközi kiállításokon egyaránt.

bor

Az "önhamisítás műtörténészi segítséggel" alapesetének legrangosabb hazai példája Bortnyik korai korszakának újraalkotása. A jobbra látható Lámpagyújtó évtizedeken át minden publikációban és kiállításon 1921-es műként szerepelt, holott Bornyik a 60-as évek folyamán festette egy valóban 1921-es rézkarc után.

thys

A madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum sem járt sokkal jobban: náluk a szintén késői, itt a jobboldalon, színesben látható, 20. század című kompozíció szerepel téves, 1927-es dátummal. Az eredeti mű egy korabeli reprodukción balra, illetve az alább látható enteriőrfotón, a mester társaságában tűnik fel.

bort ent

bort mon

Oldalpár a Bortnyik monográfiából: ezekre a datálásokra se vegyünk mérget!

Ha Bortnyik esete beláthatatlan távolságban is áll a cikk elején említett, az angol nyelvben felettébb járatlan, önjelölt piktor mulatságos teljesítményétől, a közös nevező mégis nem más, mint a műtárgyhamisítás ezernyi válfaja mögött mindig fellelhető sanda szándék: a megtévesztés vágya, az anyagi haszonszerzés izgató reménye.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

×

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról