„A lét puha ölében”
Az ihlető táj szerepe talán egyetlen magyar festőnél sem volt annyira döntő jelentőségű, mint Szőnyi István esetében. Bár üstökös szerű indulásának idején, klasszikus ihletésű, reneszánsz igénnyel kimunkált műveinek bemutatásakor még sejteni sem lehetett, néhány esztendő elteltével már mindenki tudta: általa folytatódik a legmagasabb színvonalon az a lélekkel telített, férfias, mélyen zengő lírával átszőtt tájfestészet, amely a századfordulós Nagybányán Ferenczy Károly műveiben ért csúcspontjára.
„Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1924-ben megnősülve, kikerültem Zebegénybe, hol aztán megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt.” Szőnyi vallomása ugyan azt önti szavakba, amit legszebb képei is sugallanak: festő és táj mély egymásra találása stílusmeghatározó élményt adott számára, olyan erős inspirációt, amelyhez foghatót a magyar festészetben talán csak Egry életművében láthatunk. A szelíden hajló hegyek, a ligetesen elnyúló kertek, a hömpölygő, néhol elkeskenyedő, néhol szinte tóvá terebélyesedő folyó látványa, a vonatsínek dallamos kanyargása, a természet és a benne élő ember harmonikus összefonódása Szőnyi minden itt készült alkotását szinte mágikus erejű, lírai tartalommal tölti meg. Tájképeiről, mint a most vizsgált festményről is, a belső békéjét megtaláló ember nyugodt szelídsége sugárzik, a természeti látvány és a belső látomás képpé formált egyensúlyán keresztül. A visszafogott, lecsendesített, légiesen könnyű színvilág, az elterülő táj puha formái mintha egy széles, mély, lassú hullámban oldódnának fel, a gyöngyházfényű atmoszféra hamvas ködfátyola mögött. A megemelt nézőpont hatására tekintetünk szabadon, szinte önkéntelenül „zuhan” a horizont felé, az előttünk elterülő táj a puha, vattás foltokkal, az egymásba olvadó színek lüktetésével, a hold igézően derengő fényével időtlen, szinte meseszerű hangulatot áraszt. „Szőnyi a szelíd életharmóniák festője – írta róla 1936-ban a művészeti kritikus, Kállai Ernő. – Mintha az elveszett paradicsom boldog visszfénye derülne ezen a zebegényi világon. Gondnak, akarásnak, nekifeszülésnek semmi nyoma. A lét puha ölében való édes, öntudatlan ringatózás hangulata terjeng a képekben.”
„A Koller”
A Zebegényi udvar holdfényben című kép története elvezeti nézőjét az 1945 utáni magyar műkereskedelem egyik legizgalmasabb fejezetéhez. A festmény egykori tulajdonosa, Koller György neve közel négy évtizeden át fogalom volt a hazai művészeti életben. Az 1923-ban született, a vészkorszak idején számos üldözött életét megmentő fiatalember 1950-ben éppen Szőnyi István bíztatására alapította meg a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségét. Néhány hónap alatt szinte a teljes magyar festő- és szobrászgárdát megismerte, sőt legtöbbjüket csatlakozásra is bírta: az idősebb generáció legnagyobbjai közül többek között Pátzay Pál, Csók István, Pór Bertalan, Rudnay Gyula és Zádor István is tagja lett a társaságnak, amely rézkarcok értékesítésével járult hozzá a művészek anyagi gyarapodásához. A kezdeti sikerek ellenére (vagy éppen azért) a hatalom 1952-ben államosította az Alkotóközösséget. Koller György azonban nem adta fel, s egy év múlva a társaság újra elkezdhette működését. Ebben segítségére volt legendás kapcsolatépítő képessége, amely nem csupán a művészek, de a befolyásos politikusok meggyőzésében is gyakran kisegítette.
A messze vezető találkozások – mint oly sokszor a 20. századi magyar művészet történetében – ebben az esetben is egy pesti presszóban, az egykori Japán kávéházzal szemben működött Brazilban zajlottak le. Kass János, Koller egyik jó barátja 1986-os írásában így idézte meg a nevezetes hely szellemét: „Az ötvenes évek szürkeségében, kietlen, színtelen szárazságában volt egy oázis: Brazilnak hívták. (…) Barnára pácolt hosszú, kényelmetlen pad, egészen a sarokig, hat-nyolc ülőhellyel, s ezen a kényelmetlen padon olyan óriások ültek a Japánból, a Fészek-klubból kiszorulva, mint Szőnyi István, Csók Pista bácsi (nem Csók István, mert ö mindenkinek Csók Pista bácsi volt), Borsos Miklós, Pátzay, ide járt Dinnyés Lajos, Diener Dénes Rudi, a kedves Imre István, Iván Szilárd, Barcsay Jenő, és sokan a szentendreiek közül. (…) S itt, ebben a környezetben, Szőnyi jobbján ült egy fekete hajú, égő szemű fiatalember is, feltűnően mozgékony, éles tekintetű ifjú, kontrasztként a mozdulatlanul és félvállát kissé leejtve tartó, szótlan, kevés szavú bálvány, a méltóságteljes mester mellett: Koller György. (…) itt a Brazilban született meg a mára kialakult műkereskedelem is, mert Szőnyi és Koller itt alapította meg a Rézkarcolók Kollektíváját, amely ma a Várban működik, de amelynek itt volt a bölcsője.
Szőnyi művészi hitele, Koller György embersége és nagyszerű, kivételes szervezőképessége jóvoltából talpra állt a kis közösség; nemcsak művészetet, de pénzt is csinál, és ebben a körben nem a konkurrenciaharc dúlt, nem a fúrás-faragás, de képessége, munkája szerint ki-ki részesedett, s mellőzött, magukra hagyott kiváló művészek kaptak kenyeret. Pontosabban nehéz gondoktól menekültek meg, mert nem érezték itt a kiszolgáltatottság nehéz fojtó levegőjét. Leadták a munkát, ekkor még csak a karcot, a lemezt és a többit a ‚Koller’ intézte…”
A tagok időről-időre elkészítették a sokszorosításra alkalmas lemezeket, s a róluk készült lapokat az Alkotóközösség által foglalkoztatott ügynökök országszerte, részletfizetéssel értékesítették. A bevételből Koller szabályos havi fizetést adott a hozzá tartozó művészeknek, akiknek a száma a hetvenes évek felfutását követően 1980-ra már elérte a hatvanat. A kezdeti idők szerényebb, Munkácsy utcai központját 1983-ban felváltotta a Várban lévő, Táncsics utcai reprezentatív üzlethelyiség, amely az 1945 utáni idők első kortárs képzőművészeti magángalériájaként fogadta a látogatókat. A négy szintes épület igényes belső kialakítását Somlai Tibor belsőépítész tervezte, az udvaron Varga Imre, Borsos Miklós, Melocco Miklós és Amerigo Tot szobrai foglaltak helyet.
Ebben az időben Koller már nem csupán sokszorosított grafikával, hanem festményekkel és kisplasztikákkal is foglalkozott, egyre több külföldi vásárló igényét is kielégítve. Az üzleti sikerek terjeszkedésre ösztönözték, így 1983-ban a Hilton Hotelben, 1984-ben – meglepő, sőt kissé pikáns módon – a Magyar Nemzeti Galériában, végül a belvárosi Petőfi Sándor utcában nyitott új galériát.
A nyolcvanas és a kilencvenes évek a külföldi sikereket és az állam díjakban is kifejezésre jutó elismerését is meghozta Koller Györgynek, aki 1996. január 28-án, életének 73. évében hunyt el.
Emlékét nem csupán a róla elnevezett díj és a pályáját bemutató kötet, hanem egykori gyűjteményének új otthonokba kerülő darabjai is megőrzik.
Molnos Péter
IRODALOM
Rabinovszky Máriusz: Szőnyi. In.: Nyugat, 1929, február 1. 214-216. l.
Ybl Ervin: Szőnyi István művészete. In.: Magyar Művészet 1929/1.
Fenyő Iván: Szőnyi István. Budapest, 1934.
Oltványi-Ártinger Imre: Szőnyi István legújabb képei. In.: Magyar Művészet, 1935. 33-42. l.
Genthon István: István Szőnyi. Berlin, 1964,
Pataky Dénes: Szőnyi István. Budapest, 1971.