Tihanyi Lajos a Nyolcak művészcsoport tagja, az 1910-es években többnyire Pesten dolgozott, de ha módja volt rá, nyaranként mindig valahová vidékre utazott festeni. A Nagybányát követő első évben Csucsán tervezte tölteni a nyarat. Ez a terv, valószínűleg Sinkó László rossz szervezése miatt, végül kútba esett. A következő évben, a nevezetes Nyolcak-kiállítást követően kapóra jött számára Pór Bertalan meghívása a Felvidékre, Szomolnok-Hutafőrészre. Ekkor járt először ezen a vidéken. A Nagybányát idéző táj magával ragadta, számos gyönyörű tájképpel tért vissza nyár végén a fővárosba. Az 1912-es év kicsit eltért az előzőktől hiszen Tihanyi ebben az évben külföldre is eljutott, Firenzében is festhetett tájképet. Egy rajza arról tanúskodik, hogy Körtvélyesen is járt ebben az évben, amikor a Nyolcak harmadik kiállításán mutatkozott be a nagyközönségnek. Körtvélyesre minden bizonnyal az 1911-es Nyolcak kiállításon szereplő Lesznai Anna hívta vendégségbe. Nem tudni Tihanyi pontosan mikor járt itt, de az is elképzelhető, hogy a körtvélyesi és a trencséni út összekapcsolható és a Trencsénbe utazás is Lesznainak köszönhető.
A Felvidéknek erre a vidékére, a várárról ismert Trencsénbe mások is eljutottak. Ligeti Antal 1869-1870-ben festette azt a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményében található tájkép-sorozatát, amelynek legszebb darabja a trencséni várromot ábrázoló festmény. A 20. század első évtizedeiben szintén többen ide jártak festeni. Legismertebbek Nemes Lampérth József itt készülő tájképei, de Bohacsek Ede is itt alkotta egy-egy tájfestményét. Lehet, hogy nekik is szerepük volt Tihanyi útjában, különösen Bohacseknek, aki korábban Tihanyi osztálytársa volt az Iparrajziskolában.
Tihanyi Trencsénből hét olajfestménnyel tért haza. A festmények közül három a hegyvidéket, a hegyeket borító erdőket, kettő a várat és kettő a vár oldalában kanyargó, a házak között megbújó lépcsős utcákat ábrázolja. A festmények közül kettő még 1922-ben, illetve 1936 előtt külföldre vándorolt egy-egy neves magángyűjteménybe. Ezek, ha nem pusztultak el, Berlinben és Londonban lappanganak. Az egyiket Robert Desnos 1936-ban Párizsban reprodukálta Tihanyit bemutató könyvében. Az itthon maradt festmények közül egy a Fővárosi Képtár gyűjteményéből a Magyar Nemzeti Galériába került és látható volt ugyanott az 1973-as Tihanyi emlékkiállításon. Addig nem volt több Tihanyi trencséni tájkép közgyűjteményében, de védett műként ismert volt még egy másik festmény, ami azóta ugyan gazdát cserélt, de ma is egy magángyűjtemény része. 1980-ban a BÁV szeptemberi és decemberi aukcióin váltak megvásárolhatóvá Tihanyi ekkor festett képei. A Szombathelyi Képtár 1985-ben jutott hozzá egy várat ábrázoló festményhez. Az 1997-ben elkészült Tihanyi oeuvre-katalógus szerint, az itthoniak közül két festmény tartozik a lappangó művek közé, melyek egyike ez a most előkerült olajkép, amely Tihanyi tájfestészetének egyik legszebb darabja.
Tihanyi az 1930-as évek derekán, amikor arra vállalkozott, hogy számba vegye műveit, még jól emlékezett erre a trencséni utcát ábrázoló festménye, bár azt már nem tudta felidézni, hogy mikor és kinek adta el a képet. "Trencsén tájkép ucca, 1913, ??" - olvasható az által összeállított lista 69. A lista, a Tihanyi-művek meghatározásához a legfontosabb dokumentumunk, de kritikával kezelendő. Ez vonatkozik a trencséni képekre is. A listában ezek a festmények az 1913-as vagy az 1914-es dátummal szerepelnek, miközben a művek jelzetei bizonyítják, hogy 1912-ben készültek.
Tihanyi Lajos művészi oeuvre-jében a még itthon festett képek elsősorban a tájakat megörökítők és a portréfestmények. Tihanyi akkor került Nagy bányára, amikor Czóbel Béla párizsi fauve-os festményei megbolygatták a művésztelep állóvizét és a fiatalok letették a voksukat az új irányzat mellett. Tihanyi ezek közé a neósoknak nevezett fiatal festők közé került. Könnyű dolga volt, hiszen nem volt mit tagadnia, mivel Nagybánya előtt még nem festett. Neós tájképei talán ennek köszönhetik átütő erejüket. Tihanyi bátran nyúl színekhez, hiszen számára az a természetes, hogy harsány színek kerüljenek egymás mellé vásznain. Miután Nagybányán a szokatlan nézőpontok is természetesen kínálták magukat, az István-toronyból jó kilátás kínálkozott, azt is megszokta, hogy fentről szemléje motívumait. 1912-ben szinte ezt a gondolatot teljesíti ki. A trencséni vár oldala kínálja a lehetőséget a motívumok alulról való vizsgálatához. 1912-re azonban Tihanyi jelentős változáson megy át. Már nem csak a színek erejével való kifejezési lehetőségeket kutatja, nem is csupán a nézőpontok szülte hatásokat aknázza ki, minden esetben a tér és a benne elhelyezett motívum határait és határtalanságát vizsgálja. A napsütötte, fényáztatta zegzugos utcácskák így jó motívumnak kínálkoznak. A Trencséni utca című festmény azért az egyik legfontosabb Tihanyi-mű, mert ezen a festő a számára kitűzött feladatot rendkívül látványosan tudta megoldani. A festményen a rokon formák különbözőségükkel hívják fel magukra a figyelmet, a különbözőek pedig ellentéteikkel. A vertikálisok küzdenek a horizontálisokkal, amit az árnyékok keltette mozgalmasság és merész képkivágás is felerősít. A színek ezt a dinamizmust még tovább fokozzák. A fehérek versenyre kelnek a sárgákkal, a zöldek feleselnek a pirosakkal és robbanó erővel telítik a képet. A rendkívüli forma- és színgazdagság úgy ötvöződik egybe a képen, hogy szét is feszíti annak kereteit.
Majoros Valéria