Tizenkét festmény, egy életmű
Még ma is - mikor már szinte közhely a 20. századi magyar festészet emlékanyagának töredékes volta - megdöbbenünk, ha egy-egy rövidre szabott, történelmi vagy személyes tragédiákkal sújtott művészpálya hagyatékának fennmaradt darabjait számbavesszük. Dénes Valéria életműve összesen 12 ismert művet számlál. A 20. század elejének egyik legeredetibb tehetsége után csupán egy tucat alkotás maradt fenn, s még korabeli reprodukciókról is csupán további négy művéről tudunk képet alkotni. E meglepően alacsony szám különösen annak a fényében válik megdöbbentővé, hogy Dénes Valéria 1914 februárjában, férjével, Galimberti Sándorral közösen rendezett, Nemzeti Szalonbeli kiállításán nem kevesebb, mint 77 alkotását mutatta be a közönségnek.
Út Párizsig
Dénes Valéria jómódú pesti polgárcsalád gyermekeként a szülői akarat ellenére választotta a művészi pályát. A hivatalos akadémiákat elkerülve kezdetben Vajda Zsigmond, majd 1903-tól a Hollósy Simon pedagógiai örökségét alkalmazó Szablya-Frischauf Ferenc keze alatt tanult. Utóbbi mestere, a KÉVE későbbi megalapítója hamar felfedezte a fiatal festőnő kiemelkedő tehetségét, és 1906 tavaszán - saját gyűjteményes kiállításával párhuzamosan - közönség elé is tárta tanítványa korai alkotásait.
Dénes Valéria 1907-től szinte minden nyáron megfordult Nagybányán, hosszabb-rövidebb időt töltve a neós "rebelliótól" forrongó művésztelepen. Itt ismerkedett meg későbbi férjével, Galimberti Sándorral, akinek intencióját követve 1910-ben ő is Párizsban telepedett le. Közös lakást béreltek a Luxembourg Múzeum mellett, a rue de Vaugirard 23-as számú házban. Hazaküldött, lelkesedéstől fűtött leveleiből az új élmények, a francia főváros nyüzsgő művészi életének inspiráló hatása csendül ki: "Van egy nagyon kedves műtermem és nagyon nagy kedvvel dolgozom. Oly nyugodt vagyok, oly nagyon élvezem egy műterem kellemességeit, hogy azt hiszem, végre egy kicsit haladok is... Sok szép kiállítás volt ismét, Gauguin, Manet. Holnap nyílik meg ismét Cézanne." A tárlatok látogatása mellett új iskolát is választott magának. 1910-től közel két esztendőn át Matisse akadémiájának növendékeként képezte magát, sőt nagy valószínűség szerint 1911 és 12 telén Galimberti Sándorral együtt el is kísérte mesterét legendás marokkói útjára.
A Cluny kert
Dénes Valéria párizsi képei között külön csoportot alkotnak a Cluny kertben készült alkotások. A már említett, 1914-es gyűjteményes tárlat katalógusában összesen négy képcím jelzi, hogy a városnak ez a nyugalmas szeglete, a Musée de Cluny mellett elterülő, középkori szobrokkal benépesített park újra és újra megihlette a fiatal festőnőt. Érdekes módon Dénes Valéria két kortársa is fontosnak tartotta, hogy a Cluny kertben készült festményeket kiemelje az életmű egészéből. Bálint Aladár, az 1914-es tárlatról írt, a Nyugat hasábjain megjelent kritikájában a következő szavakkal emlékezett meg ezekről a művekről: "Galimbertiék éppen akkor a legerősebbek, amikor talán gyengéknek érzik magukat, amikor nem erőszakolják át magukat a végső stációig, és nem dobálják el maguktól mindazokat a szépségeket, amelyek a látás és absztrakció között oly bőséggel fellelhetők. Példa rá a Vaugirárd-utcai képek komor szépsége,
a kikötővárosok, Cluny-kert meleg intelligenciája." A másik szemtanú Dénes Valéria unokatestvére, Dénes Zsófia volt, aki így emlékezett a festőházaspár párizsi otthonában tett látogatására: "A szobák fala halványsárga volt,
mint az öreg elefántcsont. Képek függtek rajta. ... Ezek ugyanazt a tehetséget hirdették, mint a mezőkövesdi hímzés, amikor a nagybányai templomtorony víziója helyett a Cluny-kert fáit és szobrait ábrázolták. A szoba élt a benne függő képektől."
Szerkesztett spontaneitás
A most bemutatott kép feltehetően azonos az 1914-es gyűjteményes kiállításon szereplő Cluny-kerttel, mely négy évvel korábban az 1910-es párizsi Őszi Szalonon is bemutatásra került, Jardin de Cluny címmel.
A kép máig fennmaradt tematikus párdarabja és legközelebbi analógiája a Cluny-kert szoborral, mely a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményét gazdagítja és szintén bemutatásra került az említett két tárlaton. A most elemzett, nagyobb méretű alkotáson a bal sarokban ábrázolt olvasó férfi és a gyermekét karjaiban tartó anya néhány ecsetvonással "feldobott" alakjai apró staffázsfigurákként jelennek meg a park ívekből szerkesztett fái és tömbszerű plaszticitással megfogalmazott bokrai között. Dénes Valéria legfőbb festői erénye, a konvenciókat felrúgó, autonóm formálás, az ecsetjárás oldott könnyedsége ezen a képén is teljes fegyverzettel jelentkezik. A festmény egyszerre mutatja a kiérlelt kompozíció stabilitását, szerkezeti erényeit és a vázlatok spontán frissességét, a rebbenő ecset könnyed lendületét. A kiszámított tudatosság és a spontaneitás véletlenszerűsége csendül össze a képen, s olyan harmóniában egyesül, mint ahogy a néhol hígan, lazúrosan vászonra vitt ecsetvonások találkoznak
a pasztózusan felrakott, sűrű festékfoltokkal.
Az aktivisták példaképe
Uitz Béla 1918-ban, a Ma hasábjain elfogódott szavakkal méltatta az akkor már három éve halott Galimberti-házaspár művészetét. "A velük egyszerre jött generációból a legszívósabban ők verekedték magukat előre, s a magyar művészet-dzsungelen ők világítottak túl a legtisztább lámpával."
Szavaiból jól érezhető, hogy a tízes évek végének avantgarde alkotói,
a Kassák folyóirata köré csoportosuló aktivisták szellemi és művészi példaképükként tisztelték Galimbertit és feleségét, Dénes Valériát.
A most aukcióra kerülő remekmű e tragikusan rövidre szabott élet és e páratlanul kevés művel reprezentált életmű emléke. Egy kiemelkedő darab abból a tizenkét alkotásból, melyet a megszületésüktől eltelt közel száz esztendő megkímélt, s melyből összesen csupán hat ismert festmény van magángyűjteményben.
Molnos Péter