A magyar műgyűjtés történetének elemzése számos messze vezető, a művészet szféráin túlmutató tanulsággal is szolgál. A kiemelkedő kollekciók tanulmányozása a gyűjtők válogatásának történelmi, szociológiai, gazdaságtörténeti "kényszereiről" éppen úgy számot adhat, mint a művészi ízlés változásáról, rögzítve a gyűjtők, a kritikusok, a művek és művészek közti folyamatos "diskurzus" aktuális állomásait. A XX. század első éveinek erőteljes francia orientációja, a német és osztrák művészet elhanyagolása éppen úgy levezethető az adott történelemi szituációból, a gyűjtőket terelgető művészettörténészek értékrendjéből és egy-két műgyűjtő mintaadó tekintélyéből, mint néhány évtizeddel később, a megváltozott ízlésű utódok eltérő irányt mutató kollekcióinak esetében. A folytonos változás közben azonban van néhány érdekes, vissza-visszatérő sajátosság, mely éppen a legkifinomultabb gyűjtemények között teremt kapcsolatot. Izgalmas kérdés például az, hogy miért éppen Gulácsy Lajos művészete jelent közös nevezőt a legtöbb kiemelkedő XX. századi műgyűjteményben, Fruchter Lajostól Kolozsváry Ernőig, Neményi Bertalantól Rácz Istvánig.
Hasonló, szinte törvényszerűnek tűnő sajátosságnak látszik az a belső fejlődési út, mely a XX. század második felének legfontosabb magyar műgyűjtőit Vajda Lajos műveihez vezette. Rácz István szakrális tisztaságot sugárzó kollekciójának központjában is Vajda remekművei állnak, Gulácsy pasztelljeivel, Egry, Nagy István és Bálint Endre képei között, s ez az együttes, eltérő hangsúlyokkal, sok-sok művésszel kiegészülve a Kolozsváry-gyűjteményben is megtalálható. Vajda sallangmentes képi világát, őszinte hangját - a festőbarátok, Bálint és Ámos után - azok értették meg először, akik már végigjárták az igazi művészet megértéséhez vezető út minden állomását.
Vajda művei nem adják meg könnyen magukat. Erejüket az ábrázolás mélysége, minden tetszetős könnyedségről lemondó őszintesége adja, mely éppen lényegéből fakadóan elutasít minden felszínes csillogást. A látvány törékeny, örökké változó burkának rögzítése, művészi átírása helyett Vajda a tárgyi világ mögötti igazság megragadására törekedett. "A dolgoknak a titkos, elvont lényegét akarom kibontani." - írta 1936-ban feleségének, Vajda Júliának. Paul Klee hasonló hitvallást fogalmazott meg gyakran idézett kijelentésében: "a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz. (..) Megtanuljuk, hogyan kell egy dolgot a gyökereinél megragadni, megtanuljuk, mi áramlik alatta, megtanuljuk a látható előtörténetét."
Vajdát alkotói etikája, művészi hitvallása szükségképpen vezette el utolsó korszakának absztrakt stílusú műveihez, mikor az egyszeri, külső látvány helyett az emberiség örök, kollektív, tértől és időtől független élményeiből, önnön belső világából merítette képeinek témáit. Rövid, alig több mint egy évtizedes alkotói fejlődése műveinek fokozatos átszellemüléséhez vezetett, a téma, az ikonográfia és az alkotás technikai vetületeit tekintve egyaránt. Olajfestéktől a pasztellig, festménytől a rajzig, ábrázoló művészettől az absztrakt formáig vitt ez az út, a konkréttól a transzcendensig, az anyagtól a szellemig.
Vajda képei miközben formailag, a kompozíció szerkezetét tekintve zártak, tartalmi téren olyan bő értelmezési tartományokat nyitnak meg, melyek lezárhatatlanná, befejezhetetlenné teszik a befogadás aktusát. Az alkotás folyamatában éppen úgy tetten érhető ez az állandó, nyugodni nem tudó szellemi kölcsönhatás, mely feszültséget teremt mű és művész között, mint a "kész" kép és nézője között. Vajda leveleiből is tudható, hogy alkotásait nem tartotta lezárt, nyugalmi pontra került struktúráknak, újra és újra átalakította őket, a kiemelt, szó szerint kivágott részleteket új művekké montírozta. "Ha kész vagyok valamivel, képes volnék azt órák hosszat elnézni, szemlélni és álmodozni tovább a képélményt, mert érzem ösztönösen azt, hogy sohasem kész egy kép azzal, hogy megfestjük, s letesszük az ecsetet."
A most vizsgált alkotás 1938-ban készült, abban a periódusban, mikor Vajda már teljesen elszakadt képein a látható világ tárgyi valóságától. Rajza, vonalai már nem követik a kiválasztott látványelemek határait, hanem finom remegésükkel hangulatokat, érzelmeket közvetítenek, a tárgyak térbelisége helyett a "sejtetés plaszticitása", a lélek világának kavargása, születő és eltűnő testetlen víziók lebegése dominál. Nem a tér három dimenziója határozza meg ábrázolásainak kereteit, érzések és hangulatok, fájdalmak és örömök jelölik ki imaginárius terének koordinátarendszereit, melyben, mint drágakövek zárványai vetülnek ki a testetlen, szellemi feszültségek lenyomatai. Kállai Ernő értő szavai Vajda művészetének legfontosabb értékeire mutatnak rá: "Akár tollal, akár ceruzával vagy szénnel rajzolt, keze vonása fölülmúlhatatlanul biztos és határozott volt. Sűrű vonalkévéin az erősbítés és gyengítés, a sötétebb és világosabb értékek mesterien tagoló hullámai futnak végig. Vajda kitűnő rajztudása a valóság beható megfigyelésén és ábrázolásán nevelődött, de a művész képzelete már a hétköznapi dolgok ábrázatában is fölfigyelt a vonalak véletlen találkozásából és összejátszásából adódó különös alakzatokra. .. Senki sem értett nálunk úgy, mint ő, a vonalak lelki életéhez: kifejezőerejükhöz és a bennük lappangó képzettársítások bonyolult szövögetéséhez. Úgy kombinálta a vonalakat, és úgy játszott velük, mint zenész a hangokkal."
Bálint Endre megfogalmazása szerint Vajda "középkori hittel telítette formáit", s ez - régi korok kollektív alkotóinak példájára - szakrális fénnyel övezte munkásságát. Különös, talán törvényszerű paradoxon, hogy ezek a tiszta, földtől eloldott művek éppen a leghitványabb, legprofánabb, legnyomorúságosabb körülmények között jöttek létre: "..a helyiség, ahol dolgozom, rettenetes, sötét, piszkos padlás, ahol rettenetes a hőség, az orrom előtt öntik ki a szennyes vizet, ruhaszárító köteleken pedig diszkrét fehérnemű darabok lógnak a fejem fölött: az asztal lábához, ahol a festékeim vannak kirakva, egy kacsa van odakötve, hogy el ne szabaduljon, mérhetetlen szemét és egy kis padlásablak, akkora, mint a tenyerem; egyszóval túlságosan középkori a milieu, legnagyobb bajom, hogy nincs egy tiszta üres falam, ahol láthatnám a képeimet, hogy hogyan hatnak."
Bálint Endre, Csontváry és Derkovits mellett Vajdát tartotta a legjelentősebb magyar művésznek. Németh Lajos Vajda életművét "a magyar avantgarde művészileg legmaradandóbb tettének" nevezte. Ha egy-két évtizedig hallgatás és értetlenség vette is körül művészetét, mára már a legtöbb műértő számára evidenciát jelentenek ezek a szavak. Vajda Lajos a magyar festészet történetének egyik legtalányosabb alakja: képeit életében a kor modern szellemű hazai kiállítóhelyei is elutasították, halála után azonban szinte egy egész generáció "tanítványául szegődött". Művei, köztük a Felmutató ikonos önarckép és az Őstermészet, a korszak legjelentősebb művészévé avatják.
Molnos Péter