"...nagyon röghöz kötött ember vagyok, szeretem, ami körülöttem van, a földet, a mát és inkább a holnapot, mint a tegnapot. Vettem egy tehenet, nagyon boldog vagyok vele, és azt hiszem, jobb teheneket fogok róla festeni, mint az összes legendákról és babonákról, amik a magyar népköltészetben szerepelnek"
– írta Szőnyi István a húszas évek közepén reáliskolai osztálytársának, Vámos Ferencnek, aki szembeszökőbb magyarságra próbálta buzdítani az ekkor már etalonnak számító piktort. Szőnyinek − mint oly sok minden másról − erről is pregnáns véleménye volt. Briliáns hasonlatát tolmácsolva a hagyomány olyan, akár a lepke szárnyának pigmentációja: egyszer nyúljunk hozzá durván, és azon nyomban a lényeget, a dolog kivételes szépségét pusztítjuk el. Szőnyi a kortárs kritika szemében a nemzeti csengésű posztnagybányaiság kigyúlhatatlan csillagaként tündökölt a festészet egén ekkoriban, akinek sikerült megalapítania egy sajátosan magyar festészetet, egy „derűs-ezüstös, zenei áradású világosságot”, mely a családias hangulat igézetével és a gyöngyházfényű színek halk duruzsolásával szavalta el Zebegény időről időre újjászülető líráját.
Öntudatlan panteizmus és dinamikus állandóság
Szőnyi „felületi fényekkel átszőtt, okkeres színegységben tartott" korai kompozíciói csak a kezdetet jelentették az 1924-es évhez képest, mely szerető társsal és Zebegény felülmúlhatatlan miliőjével ajándékozta meg a festőt. "A táj és az emberek összefüggő és elválaszthatatlan egységét láttam itt meg, olyan miliőben, mely nagyon megfelelt elgondolásaimnak" – nyilatkozta később. Frissen alkalmazott, meghajlított-felülnézeti perspektívája is a lüktető természet univerzalitásának felismeréséből eredeztethető.
Művein központi szerepet kapott az élő motívum, de az ábrázolt mozgás sosem öncélú, hanem a kép belső dinamikáját szolgálja, alárendelődve egy külön festői világnak, melyben a dolgok tárgyi jegyei elhomályosulnak. Ennek a megtalált harmóniának és "statikus mozgásnak" vagyunk szemtanúi a Nyári nap esetében is a mindennapi lét egyszerű jelenetével: a szénát majszoló tehenekkel és a szénarakást rendező falusi emberekkel. Mitologikus tudatforma ez, ahol a festő egyéni élménye közösségi mítosszá magasztosul. Szőnyi kifejezésmódja festői érzékenységéből fakadóan szükségszerűen lírai, de sosem kiüresedett romantikus; kedvence, Hans von Marées nem csak saját színeire segített rátalálni, hanem erre a nyugodt szépségre, mélyen átérzett lírai hangvételre is.
A lírai luminista
Ezt a felfogást szolgálják Szőnyi 1929-től kezdődő színkísérletei is. Római útjáról hazatérve palettája lassanként kivilágosodott, és a fény színekre gyakorolt hatását fürkészte. Esszenciális technikai "újítása" a tempera alkalmazása volt, mellyel úgy volt képes enyhíteni a színek nyersességét, hogy közben megőrizte azok erejét is. Nagy, tompa felületekre cserélte a színkontrasztokra épülő kompozíciókat, és rajzos formáit élesebb tónuskülönbségekkel kezdte elválasztani egymástól. "Az eddigi ecsetet most a festőkés váltotta fel, az olajfestéket pedig a tempera. Ez időtől kezdve festőkéssel foltokban rakta fel vastagon a temperát, az egymáson átcsillantani kívánt színeket több rétegben egymás fölé. Majd e rétegeket, ha már megszikkadtak, vízzel felpuhította, és festőkéssel többé-kevésbé lekaparta.”− jellemezte a korszakot Pataky Dénes 1971-ben, megvilágítva ezzel a Nyári nap technikáját is. Szőnyi megfigyelése szerint a fény és a levegő elmossa az anyagi érzékelés skálájának terjedelmét, és áttetszővé teszi a tárgyakat, ezáltal azok lényegre törőbbé, ám rajzosabbá válnak. Akárcsak Domanovszky Endre ’30-as évek közepén születő festményein (pl. a Szövő nőn), a Nyári napon is összefüggő, síkba tolt felületeket látunk. A fény formabontó hatása a szénaboglyán és a fa lombján látszik a legjobban, „lassan a fény festőisége kezdett túlsúlyra jutni a tömegek plaszticitásának érzékeltetése fölött”. Alapvető különbség viszont Domanovszky és Szőnyi között, hogy míg előbbit a lírai hangvétel egy kisebb alkotói válságból rángatta ki ’35 körül, addig Szőnyinél ez a líraiság volt az alapvető hozzáállás. A látványból indult ki, de mindig szem előtt tartva, hogy a jelenségek és tárgyak külső arculata a belső tartalmukat fejezze ki.
Pap Eszter