A vak véletlen, a műtárgypiac szeszélyes kavargása, vagy éppen a sors keze néha olyan műveket sodor egymás mellé, amelyek együttes megjelenésükkel egy valaha volt közös történet elszakadt szálait fűzik újra össze. Bár a nagy, közvetlen találkozás most elmaradt, de a két, egyaránt 1905-ben, ugyan abban a kaposvári házban született Rippl-Rónai festmény útja 110 év elmúltával kis híján újra keresztezte egymást. A Kieselbach Galéria legutóbbi aukcióján bemutatott Szőlős csendélet, és a most árverésre kerülő, hasonló témájú párdarabja az életmű és az egész magyar modernizmus egyik legizgalmasabb évébe és talán leginspirálóbb otthonába röpíti a nézőt.
1905 - KAPOSVÁR
„Párizs után Kaposvár – jobban nem is fordulhatott volna meg körülötte a világ. (…) Nem sok hely van a világon, ahol olyan kevés emlékeztetne a művészetre, mint egy átlagos magyar kisvárosban, s kevés környezet, amely jobban csábítana a szellemi megerőltetéstől óvakodó, a mindennapi kis örömökkel beérő, ernyedt és tengődő életre, mint az, amelybe most jutott Rippl-Rónai.” A festő jó barátja és egyik első gyűjtője, a Szépművészeti Múzeumot közel húsz éven át igazgató Petrovics Elek a kaposvári hazatérés hatalmas kontrasztját hangsúlyozta a festőről szóló monográfiájában, de nem hallgatta el a váltás pozitív hozadékát sem: a nyugodt alkotói környezetet, a megtalált otthon idilli hangulatát, a számtalan, frissen felfedezett festői motívum ihlető erejét. Rippl-Rónai 1902 márciusában megvásárolta a Fő utca egyik apró, fehérre meszelt parasztházát, ahol Lazarine segítségével hamar megteremtette a képeiről ismerős, irigylésre méltó környezetet. „Az első hatás, melyet a változás Rippl-Rónaira tett, pezsdítő és frissítő volt.” – olvashatjuk Petrovics kötetében. „Amint témáiban megújhodott, úgy egész szellemében új színt öltött művészete. Azelőtt, láttuk, stílust, nagyvonalúságot keresett, s ezt egy-egy nagyobb munkájában el is érte. Képeinek hangja halk és komoly volt, sokszor szomorú is. Emberekben a szellemet kereste, tájakban a természet áhítatos csöndjét és nyugalmát. Színeiben jórészt a fekete és szürke uralkodott, s világosabb képeire is, minők női pasztelljei, enyhe ködfátyol ereszkedett, alakjai mintegy a valóság és egy sejtelmes szellemvilág határán mozogtak. Most, mikor élete nyugodtabb révbe ért és emberi sorsa derülni kezdett, ezzel mintegy lépést tartva művészete is mindjobban felderült. A köd felszállt: képei felfrissültek, megszínesedtek, különösen 1904-től kezdve, mikor először festette a napfényt. A stílus komolysága helyébe több életíz költözött.”
IZZÓ SZÍN ÉS LÉLEGZŐ FELÜLET
A most bemutatott festmény pontosan illusztrálja Rippl-Rónai 1904 után kibontakozó, a magyar festészet történetében forradalmi változást hozó stílusának legkarakteresebb vonásait. A gyors, lendületes ecsetkezelés, az „egyszerre-festés” ideája és a színerő fokozása jelentette az új korszak alapvető jellemzőit. Bár Rippl már az 1890-es évek elején elhatározta, hogy „mindent egy ülésre, egy és ugyanazon festési módon” fog megoldani, ennek valódi konzekvenciáit csak az új évszázad elején vonta le: ez a törekvése egyenesen vezetett el az átfestés és lazúrozás nélküli, alla prima festésmódhoz és a tiszta, tubusszínek alkalmazásához. A fellazított faktúrával szinte lélegzővé váló felület és a felizzó foltok dekoratív ereje a tiszta festészet eszközeivel fokozta végletekig a képek vizuális erejét. Nem véletlen, hogy Rippl-Rónai az 1911-ben publikált Emlékezéseiben hosszan kitért új stílusa legfontosabb ismérvére: „A színharsogást nyilván mai kedélyhangulatom követeli tőlem. Környezetem most ilyen, tehát ilyen irányban hat az is reám. Ilyen színek vesznek körül bennünket újabb kaposvári házamban s kertjében. Igen megszerettem a skarlátvörös zsálya s a piros szimpla muskátli mellett a tiszta-fehér színű virágokat, de még jobban a chrómsárga cyniákat. Ennél a sárgánál melegebb, hogy ne mondjam, forróbb színt nem ismerek. Ezeket a színeket keresem most, szinte gyűjtöm, lakásomban is, tárgyakon, kendőkön, falakon.”
SZŐLŐ ÉS RÓZSA
Mind a Fő utcai ház, mind az 1908-ban megvásárolt Róma-villa szobáinak egykor sokakat elvarázsoló miliője jelentős részben azokból a hangulatteremtő részletekből táplálkozott, amelyek Lazarine figyelmességét és szépérzékét dicsérték, s amelyek Rippl-Rónai képeinek kimeríthetetlen motívumkészletül is szolgáltak. Székekre dobott színes szőttesek, mázas kerámiavázák, fehér porcelántárgyak, és a kert gazdagon termő ajándékai, a gyümölcsök és a virágok, amelyek az enteriőr-képek elmaradhatatlan attribútumaivá váltak. Tökéletesen látta mindezt a festőt jól ismerő Bárdos Artúr is, aki 1906-ban az Egyetértés című lap hasábjain így írt e festmények titkáról: „A tárgyak fontosabbak ezekben a szobákban, mint bárhol másutt, mert nem csak hangulatokat, hanem egy egész világnézet tekintetét verik vissza.”
Számos leírásból és a festőről készült egyik leghíresebb fényképből is tudjuk, milyen meghitt szerepet játszott a rózsa Rippl-Rónai és Lazarine életében. A gondosan ápolt bokrok hosszú hónapokon át ellátták friss virággal kettejük otthonát, így nem véletlen, hogy a szintén előszeretettel festett szőlőfürtök mellett többször is feltűnnek a képeken. Bár Rippl alkotásainak ereje a magával ragadó festőiségben, s nem a szavakba önthető epikus tartalomban van, ennek ellenére még csendéleteinél is érezzük azt a formán és színen túlmutató, hangulati pluszt, ami szobabelsőket ábrázoló festményeit felejthetetlenné teszik. Ez a lélekindító „majdnem szüzsé”, a gondtalan otthonosság érzését keltő időtlen hangulat ragadja meg a nézőt ezen a csendéleten is: „Csupa enyhe harmónia, csupa ritmikus nyugalom” – írta már idézett cikkében Bárdos Artúr, s valóban ez sugárzik a vörös drapéria előtt kirajzolódó telt rózsacsokrok és a kék-lila szőlőfürtök együtteséből. Bár eszünkbe jut Plinius példázata Zeuxis bravúros képéről, a madarakat megtévesztő szőlőfürtről, felidézhetjük a gyümölcs és a virág érzéki, tapintást, látást és szaglást egyaránt ingerlő élményét, mégis az elsődleges vizuális hatáson túl leginkább annak a varázslatos, mindenki által vágyott otthonnak a hangulata keríti hatalmába a kép nézőjét, ahol egykor az első nagy sikereit „betakarító” festő és francia kedvese az őszi nap fényében csendéletté rendezte kertjük és munkájuk frissen leszakított gyümölcseit.
Molnos Péter