„Ha művészetére gondolunk, nyomban megjelenik szemünk előtt női képeinek széles regiszterű, tarka sorozata. Jellemre, rangra, külsőre a legkülönfélébb típusok keverednek benne: ideges és hervatag párizsi nők, – egy elfinomult kultúra talajában termett bódító és veszélyes virágok – tiszta homlokú, szűzies gyermeklányok, kacéran mozgó, divatos szépségek és tisztes, falusias polgárasszonyok, törődött öregek, akik már túl vannak mindenen s tétlen jóllétben kigömbölyödött, érzéki hölgyek, akik még nem mondtak le semmiről. [...] S a művész rajta van, hogy vala - mennyinek megadja saját karakterét, igyekszik elkapni a lelkiállapot öntudatlan kifejezését, a mozdulat egyéni eredetiségét [...]”.
/Petrovics Elek: RipplRónai. Budapest: é.n., Athenaeum. 14-15. o./
A VONALAK BŰVÖLETE
Rippl-Rónai József gyakran elfeledett müncheni tanulóévei alatt, a 80-as évek derekán szeretett bele a pasztell technikába, és a kréta élete végéig, addig a bizonyos ikonikus időskori önarcképig elkísérte. A fiatal művész korán tanúbizonyságot tett fölényes rajztudásáról, és barátja, monográfusa, Petrovics Elek ebben látta Rippl egyszerűsítésre való képességének kulcsát is: a dolgok velejének ismeretében, melyet a kaotikus, banális premisszákból képes kivonatolni. „[…] mindig a rajzot illette az első szó nála. Móricz Zsigmond jó megérzéssel írta róla egy tárcájában, hogy az élete, a lélegzése, a szívdobbanása volt: rajzolni. A pasztell, a toll, a ceruza mindig kedves eszköze volt”. Bármennyire fejlett és egyéni zamatú színérzéke volt, látását és festésmódját − melyet jobbára a pasztellre is kiterjeszthetünk, hiszen ezt is „festésnek” hívta − a vonal, és nem a folt határozta meg.
A LÉLEK FÉNYE, A TERMÉSZETNEK FINOM PÁRLATA
Rippl a 90-es évek végén, Párizsban kezdett női alakok és fél-alakok festésébe, melyek a pasztellel egyetemben ugyancsak végigkísérték alkotói pályáját: állandó törekvése volt, hogy portréiban ellesse és leleplezze a lélek elevenségét, a szellem finom áramát, összességében mindazt, aki az emberben szellemi, „amin át a bensőbe pillanthatunk”.
A kalandos párizsi évek után, melyet Németországba, Belgiumba és Oroszországba tett kirándulások, hosszabb intermezzók is tarkítottak, 1902-ben Rippl végleg hazaköltözött Kaposvárra. Szépen lassan bekapcsolódott a pesti művészeti életbe, és amellett, hogy a Róma-villa állandó vendégvárója lett Galimberti Sándornak, Márffy Ödönnek, Martyn Ferencnek, Kunffy Lajosnak és többeknek, Rippl Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond és a Nyugat köré csoportosult írók barátságát kereste, hiszen bennük látta megtestesülni az új magyar művészet halhatatlan úttörőit. Különösen rokonszenvezett Ady Endrével és Csinszkával, akikkel 1909-ben egy kaposvári felolvasóesten ismerkedett meg, és rögtön meg is hívta őket a Róma-villába − Ady ezután többször visszatért barátjához Kaposvárra és mindvégig élénk levelezésben maradtak, Budapesten rendszeresen találkoztak.
Anella visszaemlékezései is alátámasztják, hogy Rippl már ekkor, a ’10-es évek elején festett közéleti portrékat. „Sokat forgott társaságban, különféle rangú, hivatású és nézetű ember között – írta Petrovics –. Minden táborban járatos volt, de leginkább természetesen azokban a vagyonos polgári körökben, ahol érdeklődtek a művészet iránt vagy legalább is szívesen látták asztaluknál a híres festő dekoratív alakját, aki olyan jól értett hozzá, hogy roppant komolyan mondott meglepő kijelentéseivel, ártatlan arccal feltett különös kérdéseivel, a nőkkel való merész bánásmódjával a nyárspolgárt elképessze és zavarba hozza”. Értett a nők nyelvén, és értett ahhoz, hogy kihozza belőlük legszebb énjüket. Jól példázza ezt Lajos öccse nejével, Piacsek Margittal történt esete, mikor is a lány esküvői ajándékként egy feltűnő francia kalapot kapott Jóskától, melyet bár vonakodva próbált fel elsőként, a festőnek végül sikerült őt meggyőznie egy róla készített bájos pasztellportréval afelől, hogy milyen „igéző” benne és hogy ez a kalap „igazán kihozza az egyéniségét”.
Rippl a nyugatosok körében találkozhatott először Hefner Erzsébettel is. Ha utóbbi portréjának megfestésekor még nem is volt Füst Milán odaadó felesége, már akkor körülötte sertepertélhetett, hiszen az író naplóbejegyzéseiből megtudjuk, hogy egyik diákja – Füst minden tiltakozása ellenére – kitartóan ostromolta szerelmével, míg az végül be nem adta a derekát. Helfer Erzsébet, ez a bizonyos leányzó, aki tehetős aranykereskedő családból származott és sikeres üzletasszonyként a ’30-as években megszerezte az Epeda termékek hazai forgalmazási jogát, hosszú évek odaadó szeretetével vívta ki Füst csodálatát és megbecsülését. Az író labilis, depresszív természete és a házaspár gyakori civakodásai ellenére mindig visszatalált az asszonyhoz, aki segítette írói pályáján és türelmesen tolerálta Füst minden érzelmi kilengését. Mindeközben művelt, olvasott nő volt, akinek levelezőpartnerei között ott találjuk Kassák Lajost, Nemes Nagy Ágnest, Babits Mihályt, Ignotus Pált és Pán Imrét.
Erzsébet nagyvilági természetével szinte vászonra kívánkozott, és Rippl a nő portréjában megcsillogtathatta remek jellemábrázolói tehetségét. Helfer Erzsébet arca profilból látszik, és hófehér bőrét csak csillogó tekintete ragyogja túl, amint tekintetét felfelé emeli. Rippl modellje „minden mozdulatát, összes szokásait, egész életmódját” figyelte, ugyanakkor az arc tölti ki a képteret, az arc üdesége, hamvassága. Erzsébet testtartása kifürkészhetetlenséget sugall, miközben ő maga mindenre figyel – Rippl úgy tudta megmutatni a nőt, úgy tudta kivonni a dolgok lelkét, „ahogyan a rózsaolajban a rózsa illatának egész erejét sűrítik”. Az Art Nouveau esztétikája is visszaköszön a kép összefüggő, homogén színfoltjaiban, illetve az ebből fakadó diszkrét síkszerűségben, mely stíluselemek szépen működnek együtt a tompított pasztellszínekkel, a kékkel, a világosszürkével, a szinte tejfehér bőrszínnel és a nő sötétbarna hajfürtjeivel. Maga Rippl is sikerültnek találhatta a portrét, amiről a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában lévő egyik feljegyzése tanúskodik: „Kedves Hoffman dr! Helfer Erzsébet Őnagysága képét (női portré szürke ruhában) kérem kiadni bezárás után. RipplRónai József”.
Pap Eszter