ORSZÁG LILI MŰVEI
A VASILESCU-GYŰJTEMÉNYBŐL
A labirintusban bolyongó emberre rátelepszik a kétely, a szorongás, az elhagyatottság érzése, ugyanakkor sarkallja a dolog misztikuma, a felfedezés varásza, a folytonos találkozás az ismeretlennel. Aki itt jár, annak elhivatottnak kell lennie, s képesnek arra, hogy meglelje és megértse korok, kultúrák, elődök jeleit a falakon, hogy azok, mint Ariadné fonala elvezessék az útvesztőben váró titokhoz, valami végső, megfoghatatlan igazsághoz. A labirintusban bolyongó ember bármerre lép, bármerre fordul falakat lát maga körül.
Ország Lili minden munkáján falakat láttat velünk. Élete - mint minden emberé - labirintus, melyben önmagunkat találjuk meg, s közepén a halál rejtőzik. Mindemellett az ő érzékeny lelke a falak között a lét egyetemes titkait, mítoszait is megélte közös ősi tudatunk labirintusán száguldva végig. Laczkó Ibolya szavaival: "Ez az útvesztő egyszerre az éné és a történelemé is, dimenziói egyszerre végesek és végtelenek."
Vörös téglafal - az útvesztő kezdete. Előtte áll a kislány (Fal előtt, 1955). Emlékkép egy gyermekről, akit akkor még Ösztereicher Lilinek hívtak, Ungváron élt borkereskedő édesapjával, s szép fiatal édesanyjával. A legtöbb időt mégis anyai nagyanyjával töltötte, akitől megtanulta, hogy az átlagból ki kell emelkednie, bármiben legyen is tehetséges. Sokat rajzolt, 12 éves korától már tudatosan festői pályára készült. Első tanára Róbert Miklós volt, aki budapesti kiállításokon kalauzolta, s Ungvárra írott leveleiben értőn bírálta korai műveit.
A zsidóüldözés, a háború kézzelfogható kegyetlensége azonban hamarosan vörös téglafalként tornyosult az ünneplőruhás, nagykalapos idill fölé, életre szóló nyomot hagyva a kamaszlányban. Árva kisgyermekké zsugorodva - mint Kertész Imre regényének kisfiú főhőse - , sorstalanul várta sorsát egy ungvári téglagyár falai közt, ahová a helyi zsidókat terelték össze 1944 tavaszán. Minden vagyonukat hátrahagyva, a szabad ég alatt táboroztak több mint egy hónapig, fejadagjuk egy deciliter leves és tengernyi szenvedés. Anyjával és öccsével csak abban bízhattak, hogy a Budapesten tartózkodó apa még időben megszerzi a mentességet adó papírokat, mielőtt a vonat elindulna velük Auschwitzba.
Az óra fenyegetően lebeg a képen a lányka felett, talán a kassai állomás órája. A haláltáborba tartó szerelvényen már alig kaptak levegőt, mikor az még utoljára megállt Kassán. Órákig várakoztak itt, aztán a mentességet kapottakat leparancsolták a vonatról, az ő nevük is szerepelt az életet jelentő listán. Megmenekültek, de a szorongás, a félelem falai már szilárdan megkötöttek a finom lelkű lány tudatában. A háborút végülis hamis papírokkal Budapesten bujkálva vészelte át, s csakhamar megkezdhette tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. A posztnagybányai iskola vezető egyéniségének, Szőnyi Istvánnak a keze alá került. "A tanulni nagyon vágyó, megbízható tanítvány azonosulni látszott mesterével
Átvette a plein air továbbfejlesztéséből kialakuló, a látvány szépségével hatni akaró érzékeny tiszta festőiséget, lírai hangvételt, puha színeket." - írja S. Nagy Katalin a korai időszakról. Időközben Ország Lilire változtatta a nevét, de a főiskola befejezése után már mást is meg akart változtatni: "Tulajdonképpen ki akartam üríteni magamból mindent, amit tanultam, mivel egyátalán nem elégített ki
Az a fajta festői látás még nagyon erősen kötött, nem tudtam tőle szabadulni. , mégis erre törekedtem, mert felületesnek tartottam, nem tartottam saját ügyemnek." - emlékezik. Az ötvenes évek elején céltalanul keresgélte azt a témát, amin keresztül megtalálhatja "saját ügyét". Tárgyat keresett, amivel kifejezheti magát, tárgyat, melynek rajzolata leginkább egybevágó belső világának sziluettjével. Megfestett egy szomorú, magányos kórót, de méginkább vonzotta egy titokzatos, emeletes magtár, börtönszerű sárga falaival (Magtár, 1955). Ösztönösen lelte meg e magtárban a tudatalattijában felépült falat, befelé tekintve látta meg a szorongás falait az ungvári Moskovits-téglagyár vöröslő tömegét, s a labirintusok titokzatos tekervényeit. Mint írja: "
rá is találtam a tárgyakra. Tárgyként most már a falak jelentkeztek."
Bálint Endre, akivel ebben az időszakban kötött mély barátságot, a tapasztalataival, éleslátásával segítette őt. Így emlékszik erre a korszakra: "Amikor 1953-ban megnéztem Ország Lili képeit, számomra csak a magtárnak és a kórós képnek volt olyan jelentése, amelyről egyrészt ráismertem a művész valódi énjére, másrészt a jövőjére is azokból a sajátos tartalmakból, amelyek e képekből szinte kiáradtak.
E két képpel vette kezdetét Ország Lilinél az úgynevezett szürrealista periódus.
Ország Lili ki akarta festeni magából a szorongásos álmokat, a léleklabirintus zegzugaiból feltörő képeket, összefüggéseket. Meg akarta őket ragadni a vásznon, hogy szembe tudjon nézni velük, hogy szembe tudjon fordulni félelmeivel. " Miért is kerestem a falakat, miért akartam épp falakkal valamit mondani, vagy egy figurával, vagy egy olyan térábrázolással, amiben egy bizonyos szorongást, félelmet, börtönérzést lehet megsejteni? - mind azért, mert ezek az érzések mind bennem voltak és első óhajom a piktúrával szemben az volt, hogy engem magamat fejezzen ki, azt, hogy hogyan látom a világot." - vallotta. Képein útvesztőben tapogatózó asszonyként látja a világot, kinek fekete árnyéka már tudja, hogy hol keresse a titkot, biztos mozdulattal mutat a bezártság kőfalára (Fekete ruhás nő, 1956), vagy fátylas, reneszánsz szépségű madonnaként, kinek belső tisztasága dacol az őt körülvevő iszonnyal, fenyegetettséggel (Szorongás, 1955), vagy a már említett kalapos kislányként, ki a fal elé taszítva szemkötő nélkül áll szembe a már felsorakozó halállal (Fal előtt, 1955). Az 1956-ban készült Rózsaszínruha című műve is a deportálás rémisztő emlékét idézi. A habos lányruha, a gyermeki illúziók örökre ott maradtak felakasztva a kassai állomás póznáján, míg a sínpár fut tovább a hideg éjbe a megsemmisülés felé.
A magyar festészetben szinte példa nélkül, a klasszikus szürrealizmus hangján szólaltak meg e vallomásai. Nagy hatással volt rá Chirico, akivel érezte a "rokon vonást", a "rokon alapérzést". Ugyanebben az időben készült szürrealista montázsai viszont Max Ernst művészetével mutatnak párhuzamot. Világa legtöbb hasonlóságot a cseh származású festőnővel, Toyennel mutatja, kinek szürrealizmusát egyfajta "szomorú poézis, líraiság" jellemzi.
A Rákosi korszak nyomasztó légköre is csak erősítette szorongásos érzéseit. Ez időtájt a Bábszínházban kellett megtalálnia a megélhetést, hiszen festészete a legkevésbé sem felelt meg a kor propagandaelvárásainak. Itt dolgoztak többen is a korábbi Európai Iskolások közül, ez a szellemi légkör meghatározó volt Ország Lili művészetére.
1956-ban már úgy látta, hogy túlságosan könnyen alkotja szürrealista képeit, ugyanakkor azt is érezte, hogy egyfajta irodalmi-pszichológiai területre tévedt. Változtatnia kellett, festőileg tovább akart lépni. Szűknek találta már az ortodox szürrealizmus reneszánsz terét, a kötött színek, figurák, és falak területéről át akart jutni egy oldottabb képi világba. "Tulajdonképpen meg kellett törnöm a falat,
azt a vizuális falat, amit eddig építettem." - emlékezik. A tenger úszó figurával című 1957-es műve már ennek az új fejezetnek a következő sorokban bemutatott darabja: "Ezután néhány képet festettem, ahol egyáltalán nem voltak falak, hanem földi rétegek voltak, amik mintegy falként jelentek meg. Szimbolikusan eltemettem magam. Eltemetésem egy-egy képemen meg is jelent múmia formában. Valahol el akartam aludni. Altattam magam, hogy elfelejtsem azt a sok borzalmat, amit ebben az időszakban képileg éltem át. Föl kellett szabadulnom és ezt próbáltam egy álmon keresztül." Ez a festmény az álmok világába menekítette, oda, ahol barátja Bálint Endre már jó ideje oltalmat talált. Művészetük most került a legközelebb egymáshoz. Bálint álomábrái, mint a Fagyhalál múmiája, vagy a sápadtfényű fogyó hold, most Ország Lili világában hullámzó földrétegekből felépült csend-falba temetődtek. "A kis holdat úgy jelöltem meg: ez maradt belőlem" - emlékezik. Korok egymásra rakódott üledékei, egymás alól kibomló régi és még régebbi idősíkok rétegződése földben, falban, ez már az a táj, amit aztán végig is járt, ahol a későbbiekben önmagát is megtalálta. Most még nem kutatta a múlt rétegeinek titkait, egyszerűen csak közéjük temetkezett, csendre, békére vágyott zaklatott korszaka után. Ez a munkája már tudatos csatlakozás Vajda, Bálint, Korniss látásmódjához és értékes példája egy nagy tehetség önálló arculatának kialakulásának.
Azonban nem élhetett bepólyázott tetszhalottként a földben. A szorongások, a szürrealista önmarcangolás után szinte törvényszerű volt, hogy az enyhet adó feloldást a transzcendens irányába kereste. Bulgáriai és oroszországi utazásain, a rilai és a zagorszki kolostorok félhomályában találkozott a szláv ikonok csodájával, a vallás misztikumával, az ikonfestők mélységes alázatával, mely lelkével rokon volt. A Születés II. című 1958-as művét akár tekinthetjük ezen új ikonos korszak születésének is. A burokban érkező gyermek egy szentkép sziluettjeként került fel a falra, keresztény szimbolikájával feledtetve annak korábbi nyomasztó jellegét. "A figurák nem a fal előtt jelentek meg
Az angyalok vagy az ördög így kivetülve már a falra, érzésben nyilván sokkal bíztatóbb, inkább hitet adó annak, aki mint én oly korok után nosztalgiázik, amikor erős hit inspirálta a művészeket." - e változásról. A tér illúzióját elhagyva a falon értelemszerűen síkban jeleníti meg absztrahált figuráit. Hatással volt rá az ikonok "horizontális-vertikális kompozíciója", ugyanakkkor Vajda Lajos szigorával teremt rendet a képen. A szentendrei szerb templomok, házak finom rajzolatát ugyanúgy ott érezzük e keleti kolostorok által ihletett munkáján, mint Bálint Endre Párizsban festett Hastingsi házain (1959) vagy Roueni látomásán (1959). Közös szellemi gyökereiket bizonyítva, hiszen ezidőtájt Bálint Párizsban élt, így nem láthatták egymás munkáit. Színei felszabadultak, a színek "inspirálták egyik képről a másikra". Így ír erről S. Nagy Katalin: " Élénk kék, lilásvörös, melegszürke rendkívül finom árnyalatait használja. Misztikus sugárzás áramlik a szonorikus fénnyel megvilágított színekből, s a síkon látszólag alig kapcsolódó formák között. Semmi nem plasztikus, a testiség nélküli formák úsznak, lebegnek a megfoghatatlan, titokzatos közegben, a mély tónusú színek a szorongás és öröm, felszabadultság és hit, szomorúság és bizalom különös elegyes érzetét keltik. Jó és rossz, szép és rút küzdelme, akárcsak a bolgár és orosz ikonosztázokon. S az ellentétek nem is ellentmondások, összetartoznak, ezért nem feszültség, hanem nyugalom, megbékélés keletkezik."
Egy gregorián dallam túlvilági békéje zengi be a képet, a kékesszürke fényben derengő falakat, melyek már megtisztultak téglavörös fájdalmuktól, így a Születés című mű már nemcsak bibliai idézet, hanem egy szorongó festőnő csodás újjászületése.
Az ikonos korszakban múmiaszerű angyalokat, szenteket, csontokat rajzolt a falakra, majd egyre erősebben érezte, hogy figurái azonosulnak a fallal. A málló rétegek alatt még ősibb jeleket keresett, mint aki most nyeri vissza emlékezetét, a kövekben egyre távolabbi világok nyomai kezdtek felsejleni. "Tovább kellett lépnem a múltba, távolabb kellett keresgélnem, hogy hol is érzem magam otthonosabban
keresem már a köveket, dacára annak, hogy még nem is tudom hol vagyok." - írja. Asszír, babilóniai, egyiptomi kőtömbökön tapogattak emlékezetének ujjai. Most már nem szent mítoszokat akart a kőfalakon megjeleníteni, hanem a történelem köveiből maga akart mitikus falakat építeni. 1960 táján városalaprajzokat kezdett festeni. Olyan múltbéli városokét, melyek benne éltek, olyan városokét, melyekben valaha benne élt. Ebben az évben készítette el az Aranyváros című képét, mely még nagyon színes volt. Az élmény legbelülről fakadt, s csak később, mikor Prágába utazhatott, akkor ismerte fel, hogy ez a város nem más, mint az ő Aranyvárosa. A prágai zsidó temető kövei közt járva már biztosan tudta - Bálint Endre képcímével élve - hogy "itt már jártam valaha". A kövekben megtalálta azokat a tárgyakat, melyekre művészetének szüksége volt, de nem a hagyományos értelemben - mint mikor a látvány inspirálja a művészt - hanem, úgy, hogy a külvilágban végre ráakadt azon dolgokra, melyeket mindig is magában hordott, így ezek belső világának realitását igazolták. Most már kiigazodott a labirintusban, ismerte a sikátorokat, a városokat a királyok korából, tudta az utat az ókori poliszokban. Otthon érezte magát. "Szinte úgy éreztem, hogy valaha ott jártam, hogy a házakat föl kell építenem, és templomokat kell fölépítenem, végig kell járnom sok labirintusban, meg kell néznem a panaszfalakat." - emlékezik. Az élmények erősen torlódtak benne, lázasan dolgozott Fiáth János utcai apró, egyszobás lakásában, alig győzte kivárni, hogy a festék megszáradjon, már folytatni akarta a munkáját. Kolozsváry Ernő írja erről a korszakról: "Úgy lépted át a történelmi idő határait, ahogy belső nyugtalanságod követelte. Ezekben a sosemvolt városokban nosztalgikus mániákussággal cipelsz bennünket Jeruzsálem falaitól Bábelig, Kelet kapuján át Nekropoliszig. Hogy a sor betetőződjön a Rekviem hét táblájával, melyen száguldva léped át tér és idő síkjait, Urtól Hirosimáig. Ezeket a tereket belülről építetted kifelé, szellemükben annyi az új, hogy az idő mélyebb rétegeiből merítesz, pontosabban a múltat mint idősíkot toltad a jelenbe úgy, hogy jövőt formáló lehessen
.Ebben az egyidejűségben olyan mély alázata érintett meg a történelemnek, és ezáltal feltárulkozó érzelmeidnek, hogy alig mertél a színekhez nyúlni. Szorongó magányod lelki attitüdjei halk szürkéken és fojtott barnákon át vezetnek a bársonyos feketékig."
Színei felvették a pusztuló városok monokróm arculatát, így ezekkel a művekkel már egyértelműen kialakult senki máshoz nem hasonlítható egyéni kifejezésformája.
E képek világa nem nosztalgia a történelmi múlt iránt, hanem érzékelése a folytonosságnak, kövek, életek, nemzedékek, kultúrák, az emberi lét egymásra épülésének. Ennek az 1965-ig tartó korszaknak hét táblába való sűrítése a Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére című mű (1963). Gyászmise ez a leomló városfalakért, melyeket öröknek, ledönthetetlennek hiszünk, mégis elenyésznek, bensőséges imádság az elpusztult élőkért, kiknek porladó csontjait temetők őrzik, szellemüket kövekbe vésett jelek idézik. S fohász ez a mű a fényért, az erőért, a hitért, hogy minden megint és megint újjászülessen. Képzeletbeli kápolnájába zárta a táblákat, mint egyedüli összefoglalást.
Ha a Rekviem a város alaprajzos képek szintézise, akkor a Tanulmány a Rekviemhez (1965) című kép a szintézis szintézise. Ez a festmény átkarolja az ötéves periódust. A romvárosok jellegzetes szürkéi és barnái közt felragyog a ritkán használt kék és vörös, mint az elsőként festett Aranyváros harsány színfoltja, ugyanakkor a mű felfelé áramló örvénylése, reményt adó zeneisége a Rekviem utolsó táblájának hangulatával rokon. Rombolás után építés, halál után élet. A vért lemossa a kövekről az idő, a kövek elszürkülnek, a sorsok történelemmé válnak. Kultúrákon új kultúrák, a romokra új városok települnek, mint ahogy a halványuló jelekre erősebbek, az aprózódó tömbök helyére szilárdabbak kerülnek. Nem csak visszatekintés ez a mű, hanem jövőbe mutatás is, hiszen az alaprajzok itt már inkább jelek, ezzel mintegy átvezetve a nézőt a művész következő periódusába.
Ebben az időben barátai dr. Rácz István majd Kolozsváry Ernő műgyűjtők már vásárolták munkáit. Mindketten a klasszikus képek gyűjtésétől Ország Lili műveinek hatására fordultak a kortárs művészet felé. 1966-ban Izraelbe látogatott, ahol sikeres kiállítást rendeztek műveiből. Az ősi városokban sétálva döbbent rá,hogy a házak, a kapuk, melyet ösztönei festettek mind valóságos díszletek. A deja vu élmény megrendítő volt. "Én sétáltam már ebben a városban, sétáltam itt kétezer évvel ezelőtt. Az ijesztő az, hogy már tíz éve festem Jeruzsálemet és most hogy találkoztam vele szemtől szembe, nem tudom, hogy lesz-e bátorságom még festeni azt - emlékezik. Közben itthon is kezdték műveit megismerni. 1967-ben került sor első gyűjteményes kiállítására Székesfehérvárott, majd a következő évben bemutatkozhatott Budapesten.
A jelekhez, a betűkhöz mindig is vonzódott. Mint S. Nagy Katalin írja: "
folyamatosan fordított a német nyelvű kabala irodalomból, s behatóan foglalkozott a számmisztikával. Kijegyzetelte A Teremtés könyve című zsidó misztikus traktátust, mely részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a világ betűkből és számokból áll. .."
A városképek köveit egyre inkább írásszerűen rakta le, majd jeleket, betűket rótt a falakba, megidézve korokat, ahogy azok egymásba íródtak. "Egymásba omló időket idéznek az Alaprajzok és Romok, és megszűnik a betű egyetlen értelmezése, hiszen a betűkből építményt, a romokból alaprajzot, az alaprajzokból betűt és mindebből építményt ékít és képeket épít és a majdani emlékezés előképeit vetíti a térbe." - vélekedik Bálint Endre. Kövek, betűk, titkok, mítoszok sejtelmes bujócskájával teremtette 1966-1969-ig tartó úgynevezett írásos korszakát. Ennek a korszaknak szinte emblematikus főműve A történelem lapjai (1969) című festménye. Itt nem a falakon tűnnek fel a jelek, mint az írásos képek legtöbbjén, hanemaz Írás metamorfózisához hasonlóan a falakról rétegekben lepergő papirusztekercseken. Az égett szélű, szétmálló, sérülékeny anyag érzékelteti a rájuk írt üzenetek, kultúrák kiszolgáltatottságát az idő kérlelhetetlen folyamának. E korszakra jellemző a barna monokróm színvilág, melyben lüktetnek a papiruszdarabok, rajtuk ókori kultúrák feljegyzései, elfeledett, majd újra megfejtett hieroglifák, rejtélyes héber betűk, arab írásjelek. Az egyik lap elfed, a másik leszakad, állandó a változás, a pusztulás, mégis fejet kell hajtanunk az írás csodája előtt, mely megkísérli meghosszabbítani a gondolat, a szellem létét a végtelen felé.
A festményt 1979-ben egy spanyolországi kiállítást követően meg akarta vásárolni a madridi Prado, amit az akkori kultúrpolitika természetesen megakadályozott.
1969-ben önálló kiállítása volt Rómában, az olasz kritikák méltatták, barátja Pilinszky János írt róla a római Il Poliedroban. Ekkor kötött barátságot a kultúrtörténeti könyveiről is ismert Paolo Santarcangelivel, aki később is pártolta művészetét. Éveken át rendszeresen visszatért Rómába, Pompejibe, Herculaneumba. A látottak a benne rejlő érzésekre rezonáltak. Mint Németh Lajos írta: "
Ország Lili a pompeji romváros légkörében élte át leginkább mindazt a jelentést, amelyet a történelmet sugalló ősi falakból, kövekből kiolvasott. A nagy múlt tárgyi töredékei alkalmasak voltak arra, hogy mobilizálják a leki mélystruktúra erőit és lehetővé vált a mítoszok emléktöredékeinek a történelem dimenziójának formába öntése." Olyan főműveket festett ebben az időben, mint a Kiáltás, a Románkori Krisztus majd a Madonna képek sorozata.
A színeket a kifejezés hangulatához most már szabadabban választotta, monokróm hatásukat fenntartva. Pompeji vörösök, azúr kékek, márvány fehérek. Aztán az emlékezés lencséjén át megjelentek az Zöld falak (1972).
"Egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca." - írja Pilinszky a jóbarát, kinek költészete oly közel állt hozzá. Zöld falak málló felszíne alatt találkozott az ősök nyomaival, megbújva kövek "redőiben", "ezer rovátka rajzában". Kanyarulatok közt felbukkanó labirintus faldarabok, korok, mítoszok folyama a kép, mely hidat ver múlt, jelen, jövő közé, a knosszoszi útvesztőtől a nyomtatott áramkörökig. A mű várakozó ülő figurája és hangulata már átvezet az utolsó korszakához, az 1974-től kezdődő Labirintus sorozathoz.
A labirintus korszak egyik gyönyörű darabja az Őr palota előtt (1976) című mű, mely az emberi sorstörténet felülnézete, s gyászos fekete csendjében ugyanakkor egy emberi sors küzdelmes története. Az őrangyal a bejáratnál vár, szoborszerű tömbje nyugtat: Ne félj!
Ezek a művek a megszerzett tudás birtokában íródtak. Már nem tapogatott tanácstalanul a történelem és sorsa labirintusában, a tornyosuló falak közül a kiválasztottak erejével emelkedett fel, hogy a megvilágosodottak nyugalmával már felülről láttassa a zegzugos rendszert. Angyalként szállt el a labirintus felett, ugyanakkor e csodás metamorfózisban békésen vette tudomásul, hogy emberi útja utolsó állomása felé tart. "Az a labirintussorozat, amit festek most, az én labirintusom. Ezen végig kell mennem, és én úgy megyek végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. Ezt be kell járni." - írta. A sötét kapu ajtaja azonban bezárult.
A művek nagyrésze múzeumokba, magángyűjteményekbe vándorolt. Ritka alkalom, hogy a főművek jórészét birtokló id. Vasilescu János gyűjteményéből kerülnek felkínálásra az életművet meghatározó darabok. Új tulajdonosuk e művek révén nap mint nap bejárhatja az emlékezés elfeledett ösvényeit.