A korszak egyik legszebb magyar festménye, Szőnyi István Ablakban című alkotása alig néhány hónapja került vissza Amerikából Budapestre. Mindeddig a létezéséről sem tudtunk: hazai kiállításon nem szerepelt, könyvekben, cikkekben nem említették, a művésszel foglalkozó monográfiákban hiába keressük. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ilyen méretű, kvalitású és jelentőségű festménynél ez a teljes, szinte nyom nélküli elkallódás még akkor is ritkaságszámba megy, ha a 20. századi magyar képzőművészet történetében gyakran bukkanunk évtizedeken át lappangó alkotásokra. A meglepő tény magyarázata egy olyan történet, amely a harmincas évek végére, egészen New York-ig vezet, s a tanulsága a szokásos konklúzió: 20. századi festészetünk története nem más, mint a nagy eltűnések, a fájó veszteségek végeláthatatlan sora. Ez a tény persze amennyire szomorú, következményét tekintve annyira lelkesítő is, hiszen folyamatosan izgalomban tart: sok évtizeddel a művek megszületése után is átélhetjük a nagy felfedezések semmi máshoz nem hasonlítható hangulatát, azt a mellbevágó érzést, amikor múzeumi rangú remekművek kerülnek elő a teljes ismeretlenségből. Szőnyi István Ablakban című alkotásának felbukkanása ismét egy ilyen alkalom.
A magyar festmények igazi Bermuda-háromszöge
Az elmúlt években leginkább Barki Gergely publikációiból tudtunk képet alkotni arról, hogy az 1915-ös San Franciscói világkiállítás mekkora veszteséget jelentett a magyar festészet történetében. A Panama csatorna megnyitásához időzített mega-tárlaton közel ötszáz magyar kép szerepelt, amelynek döntő többsége az első világháború kirobbanása miatt évekig az amerikai kontinensen maradt. Bár idővel a művek zöme haza kerül, mégis akad néhány jelentős alkotás, amely azóta sem bukkant elő.
Kísérteties fordulata a sorsnak, hogy negyedszázaddal később, 1939 nyarán, vagyis alig pár hónappal a második világháború kitörése előtt egy hasonló nagyságrendű műtárgyállomány utazott Budapestről Amerikába. A történet főszereplőit a legjobb szándék vezérelte, az akció mégis megdöbbentő veszteséggel zárult: a New York-ba szállított 223 magyar festmény, valamint 103 rajz, pasztell és akvarell döntő többsége elveszett. Az anyag sorsáról közel nyolc évtized elteltével sem tudunk semmit: e festmények története a 20. századi magyar művészet egyik legnagyobb rejtélye.
Az új művészet barátai
A történet indulása nagy vonalakban rekonstruálható. 1930-ban néhány lelkes műgyűjtő Vaszary János javaslatára megalapította az Új Művészet Barátainak Egyesületét, amely a modern festők és szobrászok népszerűsítését és a fiatal tehetségek támogatását tűzte ki célul. Az UMBE 1931 elején megtartotta első ünnepi gyűlését, majd azt követően általában havonta egyszer ismételték meg összejöveteleiket. Magyar művészek és műkritikusok mellett olyan nemzetközi hírű meghívottak tartottak előadásokat ezeken az esteken, mint Oscar Kokoschka vagy éppen Hans Hildebrandt művészettörténész, egyetemi tanár. A Révész István – Vaszary legnevesebb gyűjtője és hagyatékának későbbi megőrzője – által vezetett társaság saját folyóiratot alapított Literatúra címmel és rendszeresen közzétette állásfoglalásait a művészet aktuális ügyeiben. Egyik legfontosabb törekvésük az volt, hogy a magyar képzőművészet nemzetközi presztízsét emeljék. Az UMBE műgyűjtő tagjai általában a hazai moderneket összefogó társaságok, a KUT és az UME festőitől vásároltak, így nem meglepő, hogy mikor reális esély nyílt az első komoly külföldi bemutatkozásra, a tárlat résztvevőit is ezekből a művészcsoportokból verbuválták.
A New York-i szállítmány
Az UMBE ügyésze, a műgyűjtőként is érdemeket szerző Polgár Lajos pesti ügyvéd Körmendi Frimm Ervin festőművésszel szövetkezve hozta tető alá a két világháború közötti évtizedek legjelentősebb magyar képexportját. A két szervező szándéka az volt, hogy a közelmúlt gyakorlatával ellentétben, a hírhedt és rendkívüli károkat okozó giccsdömping helyett végre minőségi modern festményeket szállítsanak New York-ba és értékesítsék az amerikai műtárgypiacon. Az 1939 júniusában az Országos Irodalmi és Művészeti Tanácsnak benyújtott műtárgylistán és a kiviteli engedélyeken összesen 223 festmény és 103 grafika szerepelt. Az anyag rendkívül erős volt: mások mellett Aba-Nováktól, Scheiber Hugótól és Nagy Istvántól kettő, Csók Istvántól és Berénytől három, Szobotka Imrétől, Medveczky Jenőtől és Pekáry Istvántól négy, Szőnyitől hat, Iványi Grünwaldtól és Vaszarytól hét, Ilosvai Vargától és Kmetty Jánostól nyolc, Vörös Gézától tíz, Kádár Bélától tizenkettő, Márffy Ödöntől pedig nem kevesebb mint tizenhét olajképet tettek a New York-ba tartó hajóra 1939 júniusában. A grafikai anyag hasonlóan magas színvonalat képviselt, elég csupán Vaszary pasztelljeire vagy Paizs-Goebel Jenő tíz, nagy méretű akvarelljére utalni. Bár a válogatás döntő többségét a KUT illetve az UME művészeinek harmincas években készült festményei alkották, a korábbi generáció legnagyobbjaitól is akadt néhány remekmű. Az egyik szervező, Polgár Lajos saját gyűjteményéből került a szállítmányba Tihanyi Lajos máig lappangó főműve, a szerencsére korabeli fényképről ismert, 1913-ban festett Margit híd és a pár évvel későbbi Badacsonyi táj. Rippl-Rónai életművét egy olajkép, az egykor Nemes Marcell gyűjteményét gazdagító Kaszások, valamint két rajz és két remek pasztell reprezentálta.
A híres Ellis Island-i utaslisták adatai szerint Polgár Lajos és értékes szállítmánya 1939. június 15-én érkezett meg New Yorkba a Manhattan nevű gőzössel. Egy négy nappal később, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumnak küldött levél tanúsága szerint Polgár gyorsan megállapodott az 56. utcában működő Delphic Studios nevű galéria vezetőivel, hogy a több mint háromszáz képből 95 festményt és grafikát október hónap folyamán nyilvános tárlaton mutassák be. A kiállítás meg is valósult: ekkor, mindeddig először és utoljára került közönség elé Szőnyi István most hazakerült remekműve, az Ablakok című festmény. A kép történetének további epizódjai – a New Yorkba vitt, több mint háromszáz festményhez és rajzhoz hasonlóan – ma még ismeretlen. Csupán annyi tudható, hogy közel nyolc évtizedes lappangás után a közelmúltban újra felbukkant és szerencsésen hazakerült Magyarországra.
Kilátás egy varázslatos otthonból
Szőnyi István és családja 1930-ban költözött a pesti Baross utca 21-es számú ház ötödik emeletére. A legfelső szinten elhelyezkedő, nagy üvegablakokkal ellátott műtermes lakást eredetileg a neves építész, Pogány Móric alakította ki saját magának. Szőnyi nem csupán lakás és műterem céljára bérelte ki a tekintélyes alapterületű ingatlant, de éveken át magániskolája is ezen a helyen működött. A kor szinte valamennyi nevesebb festője és szobrásza megfordult itt, de írók és költők, többek között József Attila is rendszeresen vendégeskedett nála.
Bár a homlokzat néhány eleme időközben megváltozott, szinte bizonyos, hogy Szőnyi a Baross utcai lakásából kinézve a szemben lévő épület legfelső, harmadik emeletének két ablakát festette meg. A házfalra vetődő árnyékból arra következtethetünk, hogy az ihletet adó motívumot az északi tájolású műterméből kitekintő festő napnyugta előtt egy-két órával rögzítette: a délnyugati irányból érkező napsugarak átlós írányban „vetítik” az oromzatos háztető sziluettjét a Baross utca túloldalán magasodó épület homlokzatára.
A kompozíció merész és izgalmas, mégis intim, csendes és otthonos hangulatot áraszt. A finom életharmóniák festőjétől általában idegen az efféle, virtuóz nézőpontválasztás és meglepő képkivágat, mégis akad az életműben néhény ehhez hasonló, frappáns vizuális geggel operáló alkotás. Elég csupán a jól ismert, feltehetően Escher Károly fényképei által ihletett (egyébként az Ablakokkal azonos méretű) Esernyőkre, vagy az 1936-os Lépcsőházra gondolni. Ám Szőnyi festői nagysága mégsem elsősorban a frappáns témaválasztásban és komponálásban nyilvánul meg: a szokatlan látvány felszíne mögött az érzéssé nemesedő hangulat, a tiszta festői értékek és a szimbolikus utalások messze vezető szövedéke adja a hatóerő valódi munícióját. Öncélú mutatvány helyett minden eszköz valójában mély tartalmak felé tereli a nézőt: a kint és a bent, az utca és az otthon, a köz- és a magánszféra együttes ábrázolása az értelmezés folyamatában azt a fajta finom, oszcilláló remegést idézi elő, ami csak a legnagyobb műalkotások sajátja. Szőnyi képe nem vezet, nem irányít, csak sejtet, finoman terel és a hangulatteremtés eszközével lebegteti a lehetséges „megfejtések” sorát. Ezt a termékeny bizonytalanságot szolgálja a témaválasztás is: a meglesés aktusa egyszerre kényelmetlen és intim érzéseket kelt, miközben az is nyilvánvaló, hogy a kép főszereplője nem csupán passzív „elszenvedője” a festő-voyeur titkos érdeklődésének, de maga is hasonló módon áll lesben és figyeli gyanútlan „áldozatát”.
A látszólag hétköznapi, puritán látvány azonnal átnemesedik, ha az ablak motívumának rendkívül gazdag szimbolikus utalásaira gondolunk: éppen úgy jelképezheti a fény, az isteni üdvösség közvetítőjét, az égi szférával való kapcsolatteremtést, mint az ember belső világának és külső környezetének konfliktusokkal terhelt határvidékét. De az Ablakok esetében e tartalmi utalásoknál sokkal fontosabb a szemet gyönyörködtető, finom és intim festőiség, az utánozhatatlan színhatás, a puha foltok remegő ritmusa. A kimeríthetetlen jelentésrétegeken túl Szőnyi képének legfőbb üzenete a modern festészet történetének egyik örök tanulsága: ha jól figyelünk, az élet művészet lehet, a pillanatban rejlő szépséget csak észre kell vennünk.
Molnos Péter