"Na, Bálint maga már akár meg is hálhat!" Csak ennyit mondott Kassák Lajos, mikor Párizsból hazaérkező festőbarátja munkáit meglátta. S valóban, 1957 és 1962 között Franciaországban Bálint viszonylag fiatalon felért a csúcsra. Már nem habzsolta az itteni divatos irányzatokat, mint korábban, művészete már nem akarta "franciául tanítani a franciákat", magányos padlásszobájában szorongások között, a honvágytól gyötörten, mély alázattal csomagolta ki zsírpapírjából a hazait. Az emlékekbe kapaszkodott két marokkal, hol színes, hol sötét álmokba:
"Dörömböltem álmaim falán
A négy fal hangomat visszaverte...
Mázsával mértem álmaim
Nappal cipeltem mint a zsákot
Kinek mesélném látomásaim."
De mesélnie kellett, ha másnak nem, hát önmagának, megszabadulni a lélek terheitől, a kezébe kerülő első deszkadarabra festve menekülni, pingált álomtakaró alatt melegedni. Eltemetett érzések tolakodtak elő, imbolygó "halvány árnyékképek", melyeket belső feszültségeit őszintén leíró elvont jelrendszerbe fogalmazott meg. Bálint képzettársításos öntudatlan önvallomásnak nevezte módszerét: "a művek kompozíciós szisztémák
, melyek akaratomtól függetlenül, de akaratomat tükrözve jöttek létre." A Le Soir kritikusa írta róla akkoriban: "Az igazi művész olyan mint a csiga, a házát a hátán hordja. És ebben a házban raktározza el összes emlékét, elveszett és megőrzött szerelmeit."
Az emlékezés ködös képei visszatérő motívumokban nyertek formát. Az otthon után vágyva most ösztönösen fordult halott barátja Vajda Lajos motívumvilágához, személyes átírással saját életérzésének kifejezésére használva azt. Ugyanakkor, más figurációk - mint korpusz a gyermekkori golgotáról, egy sváb parasztasszony alakja egy néprajzi könyvből, egy homokfutó sziluettje Zsennyéről, egy lófejes cégér Sárospatakról, egy algír nő fotója a Paris Match-ból - mind, mind csatlakoztak "álomábráinak" sorába. E képeket, mintha csak kollázst készítene, úgy rendezte el a síkban. A síkbeli ábrázolással kifejezésének őszinteségét hangsúlyozta - Bálint ugyanis nem akart teret hazudni nézője elé. A festés folyamatát így írja le: "A látás és az érzelmek között való bújócska csupa indirekt készülődés a megvalósulás érdekében és ismeretlen irányai felé. Lassú építkezés, a színek réteges egymásra festése, hosszas megmunkálása a felületnek". A színeket hasonlatoknak tartotta, melyek lelkének rezdüléseit sugározzák. A színekkel kapcsolatban jegyzi meg: "
a néző akarva, nem akarva érzelmeim közegébe jutott és ott megpihent, még akkor is, amikor én színeimhez csak nehéz küzdelmek árán jutottam".
Ilyen küzdelmes vállalkozás a gyász, a halál színét megjeleníteni. A földöntúli gyász színe megnevezhetetlen című mű a testi és lelki kihűléstől való félelmében született, de más hasonló jellegű alkotásainál kissé absztraktabb, filozófikusabb. Bálint "szorongások közt váltotta képekké önmagát". Gyakran "vízbe köpött véres pókok" és lebegő fekete halálangyalok szorításában dolgozott. E művében azonban a halál konkrétabb motívumait elhagyja (koponya, múmia), a fizikai elmúlás okozta rémületén túl már az ismeretlent keresi, borzongva, de gyötrő kíváncsisággal kutatja a halál titkát, azaz annak rejtett színét. Sötét árnyalatokban bolyong, tapogat a festék rétegei közt, faggatja érzéseit, sejtelmeit, az előttünk és a mögöttünk levő létről: "az előbbiről túl ködösek az emlékeink, az utóbbira nem merünk gondolni, csak rettegéssel".
A képen a szikla bolthajtásos kapuja ennek a transzcendens világnak a bejárata. Titkokat bezáró íve megjelenik a Csodálatos halászat és az Itt már jártam valaha I. (1960) című művein is. A sziklaalakzat Ibiza szigetének emléke, az ott átélt fulladásos, halálfélelmes éjszakáé: "...képeim java a továbbiakban az éjszakai Ibizától kapta hátterének komorságát" - vallotta. S ott világlik a kősziklában a görbe holdsarló, mely fogyásában utal a "felparcellázott" idő könyörtelen múlására.
"Mint egy hasonlat a holdról
olyan volt, hát a hold
sápadozott, vékonyodott
szépen haldokolt."
Izgalmas, sűrű, sötét űr mindenütt, a felület kibomló árnyalatai, s égitestek szanaszét, hidegen kerengő bolygók, holdak: " ...két hold bolyong az éjszakában - így bolyongunk Te is én is két hazában" - szól feleségéhez egy Párizsban írott levelében. S előtűnik a kihülő, elhalványuló Nap vékony szelete is, leáldozásában szintén az elmúlást sugallva. Falhoz hasonlító képlet a bal alsó sarokban. Talán a temetőé, mely mellett gyerekkorában az árvaházból szökve gyakran szaladt haza. Ez a titkok fala, egy másik világ innenső oldala (Fal és éjszaka, 1961).
Bálint legmélyebb emlékeinek iszapját felkavarva jutott e művének sűrű homályához, egy megdöbbentő, riasztó sötétséghez, melyet azonban bátran vállalt: " Nem kell megtagadnom színeim sötétjeit, rólam árulkodnak és virrasztásomról, a fehérek és okkerek eltűnte okozta gyászomról
".
Fehér és okker Bálint lelkületének másik pólusa. Az idő múlásával megszépült gyermekkor és a felnőtt ember csodavárásának aranyló árnyalata. A betegséggel szembeni reménykedés és a gyógyulásért könyörgő imák színe. Az Imatábla című kép okkersárga háttere ugyanúgy idézi a szentendrei szerb templomok ikonosztázainak patinás aranyát, mint a városka imádott házain tükröződő alkonyati napsugarat, vagy a hajdani csodákat tartogató Népliget egyik vendéglőjének sárga falát. S a csodás háttéren megtapadnak a hitet őrző szakrális lenyomatok: madonnák sorakozó sziluettjei, melyeknek mohazöldjét egy franciaországi kolostor aljnövényzete ihlette, vagy a megfakult, félkarú feszületek, melyek gyermekkorának józsefvárosi golgotáját idézik. "A golgotára néztek az ablakok. Erre fogok gondolni, mielőtt meghalok." - írja, s ezért jeleníti meg kétszer a korpuszt a képen, egyszer valósan állítva, egyszer pedig fejjel lefelé, álomszerűen lebegtetve.
Ez a festmény a hit, az előző az örök kétkedés, ez a fény, az maga a sötétség. Egyik a csodavárás, a másik annak a hiánya. Csak Bálint lelkének pillanatnyi rezdülésein múlik, hogy mit mutat meg szárnyalásából - a "repülés vágyát" vagy éppen a "zuhanás iszonyát".
E képeket vitathatatlan kvalitásukon túl az teszi különlegessé, hogy mindkettő a műtárgypiacon ritkán felbukkanó, szinte kizárólag remekműveket felsorakoztató 1957-től 1962-ig tartó párizsi időszaknak egy-egy jelentős alkotása.
K.M.