Az allegórikus tartalmú festményen aktok, színes leplekbe öltöztetett álló és ülő női figurák és négy férfialak látható. Kiegyensúlyozott, dekoratív összhatású elrendezésben, időtlen nyugalmat sugalló mozdulatlansában jelennek meg a szépség, a fiatalság és a szerelem istennőiként és híveiként. Gazdagon megrakott gyümölcsös tálakat tartanak a kezükben. Egy vízhordó lány és egy edényből ivó férfi utal még a természet gazdagságára. Jobb oldalon az ülő, a nézőnek háttal ülő figura fehér kecskegidával játszik. Az életkorok témája is felbukkan a festmény bal oldali részén: a háttérben ősz hajú és szakállú, barna, szerzetesi ruhára emlékeztető öltözetet viselő öreg férfivel szemben egy meztelen, korsóból ivó fiatal férfialak látható. Még egy allegórikus jelenet, a szerelem ábrázolása is helyet kapott a festményen. Az előtérben térdelő férfi hódol a középpontban álló akt előtt, a mellett lévő, szőlőfürtben gyönyörködő nőalak derekát egy kék leples férfialak fogja át.
A női figurák a természet rendjét és harmóniáját jelképező Hórák (évszak-istennők) ábrázolásaihoz, pásztor-idillekhez, Vénuszt és a Gráciákat megjelenítő korábbi ábrázolásokhoz vezethetők vissza. A gyümölcsökkel gazdagon megrakott tál szerepeltetése a reneszánsz és a barokk festészeti hagyományok ismeretére utal.
Borszéky festői tanulmányait Budapesten végezte, majd Münchenben Hollósynál folytatta. Egy ideig Londonban dolgozott, majd Amszterdamból tért haza. Itthon számos kiálltáson vett részt, műveit a hazai megújuló művészeti élet rangos kiállító helyiségeiben mutatta be jelentős sikerrel. Közülük a Művészháznak 1909-ben műtárosa, később titkára volt. Festett népies zsánerképeket, vallásos kompozíciókat (pályáját Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményének a másolásával kezdte), allegórikus jeleneteket, csendéleteket és tájképeket.
Életművében a hagyományos, akadémikus kompozíciójú művek zsánerfestményekkel váltakoznak, s hol a plein air festésmód, hol a szecesszió hatását mutatják. A szecesszió iparművészetet megújító tevékenysége is hatást gyakorolt művészetére, s 1915-től kerámiákat kezdett készíteni. Ettől fogva együtt mutatta be festett porcelánjait és festményeit. Hogy a kortársak mennyire újszerűnek ítélték munkáit az is mutatja, hogy a Nemzeti Szalon 1907-es kiállításán, ahol Paul Gauguin-től több mint ötven munkát állítottak ki, Borszéky festménye (Ábel temetése) Gauguin, Henri Matisse, Georges Seurat, Paul Signac, Paul Marquet, Theo van Rysselberghe grafikáinak közvetlen szomszédságában volt kiállítva.
Ezen a festményén az akadémikus festészet komponálása, festésmódja és anyagkezelése keveredik a szecesszió dekoratív, a síkot hangsúlyozó formálásával. A festmény a századeleji aranykori festészet kedvelt témáját dolgozza fel: idealizáló, mitológiai tartalmakat sejtető, de nem konkrét mitológiai jelenetet látunk. Borszéky a szecessziós mesterek többségéhez hasonlóan felhasználta a régi festészet eszközeit és témaköreit, de azokból elsősorban a fiatalság, a tavasz, a szerelem, a természet témáját emelte ki. Az évszakábrázolások, elsősorban a tavasz és a nyár a századfordulón dolgozó mesterek egyik legkedveltebb témája volt Puvis de Chavannes dekoratív falképeitől Maurice Denis szimbólikus (Április, 1892) és Franz von Stuck jellegzetes szecessziós (Tavasz, 1902) kompozíciójáig. Borszékynél a ruhátlan testek elhelyezése, a körvonal ritmikája, egy-egy részlet kivételével, inkább az akadémikus sablont követi. Alakformálása az idealizálás, a naturalista hűség és dekoratív szintetizálás között ingadozik. Hiányzik belőle a szecesziós művek erotikája, pszichologizmusa, inkább az időtlenséget, mozdulatlanságot, az örök szépséget hangsúlyozó művek körébe tartozik.
A csoportfűzés igen változatos, a frízszerűen, kettős illetve hármas sorokba elhelyezett figurák a festmény két szélén lefelé fordított háromszöget alkotó kompozícióba fogottak. A síkszerű dekoratív hatást növeli a háttér tája, amely nem nyit perspektívikus távlatot, a hegyek zöld függönyként zárják le a kép síkját. Bár a figurák formálása hagyományos, az öszhatást tekintve az egymást erősítő vagy kiegészítő és egynemű színfoltok dekoratív hatást keltenek. Szabadba helyezett műtermi kép, a kékes rózsaszínes testeken, az élénk színű vagy sötét tónusú lepleken nincs fény-árnyék hatás, de a pasztelles színek is fénnyel telítettnek tünnek. Az egyes figurákat összekötő finoman hullámzó mozdulatok és a középtérben lévő két, hasonló pózba állított akt dekoratív ritmust ad a kompozíciónak.
A festmény szinte iskolapéldája a szecesszió tízes években megújuló mind az akadémikus, mind az avantgárd mesterekre jelentős hatást gyakoroló újraéledésének, amely nyomot hagyott például Iványi Grünwald Béla Tavasz (1908) és Nyár című (1912) neós törekvéseket és a dekoratív formálást különös egységbe fogó munkáin és a Schiffer-villa üvegfestményein is. A női akt, az ideális szépség megtestesítője, mint évszázados vizuális hagyomány őrzője 1910 körül számos magyar művésznél, különböző felfogásban jelent meg (ld. például Boromisza Tibor: Fürdőzők, 1909; Rippl-Rónai József: Park aktokkal, 1911-12 ). Az allegórikus témák megújulása a korszak állandóság-keresésének, a klasszicizáló jegyek jelenlétének egyik jele, amely nemcsak a hagyományőrző, hanem az avantgárd mesterek árkádia-képein is érzékelhető.
Gellér Katalin